Futni jó!

Csak bicegni tudtam. Lassan lépdeltem, körülöttem, mint egy vert sereg, hasonló állapotú, de csupa boldog ember. Egy kis idő után megelégeltem az ácsorgást, az se ment már, lekuporodtam inkább a fal mellé és csak néztem ahogy jönnek be a futók. Hihetetlen érzés volt, még most is az. Megcsináltam, tényleg megcsináltam.

----

Már szombaton kimentünk Gáborral Bécsbe, mert a rajtcsomagot nem lehetett a verseny napján átvenni. Nem is baj, egy kicsit akklimatizálódtunk, szoktattuk magunkat a tudathoz, hogy ezt a várost fogjuk keresztül kasul végigfutni. Az idő bombasztikusan jónak ígérkezett, már szombaton is igazi városnéző meleg volt, és valóban, vasárnapra ez csak tovább javult. Mindez csak azért volt furcsa, mert amióta november elején eldöntöttem, hogy le akarom futni a maratont, talán 10 fok volt a legmelegebb amiben edzettem, egyszerűen elszoktam a jó időtől.

A kocka el van vetve

Az éjszaka vizsgadrukkal és forgolódással telt. Egyedül az étvágyam nem lankadt, Gáborral egész szombaton csak úgy faltuk az egészségtelenebbnél egészségtelenebb cukros, mázas, tésztás kajákat. Ekkora kalóriabűnözést nagyon ritkán hajthat végre az ember, már csütörtök este nekiálltam a tésztát tésztával receptnek és vasárnap reggelig meg sem álltunk. Lehet, hogy ennek is az oka, hogy rettenetes éjszakám volt, éjjel 1-ig el sem tudtam aludni, aztán fél óránként felébredtem, 6-kor pedig csörgött a vekker, indulás van.

Vasárnap reggel Bécsben szinte csak futókkal találkoztunk, velük viszont rengeteggel, köztük nagyon sok magyarral. A verseny Bécs külvárosából indult, a tömeg (40 ezer ember) akkora volt, hogy egy teljes metrómegállónyi hosszban elfoglalta az emberáradat a kétszer 3 sávos főutat, így a rajtot követő jó néhány percig csak sétálni tudott a tömeg, míg végre lassú kocogásra válthattuk.

Az első pár száz métert valami bizarr ötlettől vezetve a bécsi keringő zenei kíséretében tettük meg. Nem tudom a sógorok mikor fognak ebből a fals sztereotípiából végre már kitörni, keringőre futni körülbelül olyan jó ötlet, mint cigányzenével focimeccset nézni. Viszont kárpótolt a látvány a híd közepe / vége felé, ott ahonnan lejteni kezdett az út, láthattuk az akkor már több kilométer hosszan előttünk hömpölygő tömeget.

Az első 10 km szinte észrevétlenül lepergett, Gáborral beszéltük is, hogy mintha meg se kottyant volna. A tervnek megfelelően lassú, 5:40 körüli km-eket mentünk, a 4 órás maratoni tempóra álltunk be. Frissítőket 10 km-enként terveztem, ezt 10 és 20 km-nél be is tartottam. 19 km-nél végre megtaláltuk bátyámékat is, vagyis ők találtak meg minket, Gábor szólt, hogy nekem kiabálnak az út másik feléről. 

21 km-nél kerek 2 órás idővel haladtunk át, de ami az igazi attrakció volt, hogy mellettünk volt éppen a maraton befutója, mert egy nagy nyolcasban ment a pályavezetés, így a félmaraton és a maraton befutója ugyanott volt. Mint amikor az autópályán a leállósávban poroszkálunk, a belső sávban meg húznak el az autók, kb. ilyen érzés volt a kétszer gyorsabb afrikai futókat látni ahogy elszaladtak mellettünk.

Nagyon jól ment a futás, sajnos túl jól is. 21 km-nél elváltunk Gáborral és egy kicsit gyorsabb tempót kezdtem futni. Nem szándékosan, hanem vitt valószínűleg a lelkesedés, 27 km-nél eszméltem, hogy 5:20-as átlagon belül futok, nem árt vigyázni. Valószínűleg későn eszméltem, mert 28 km-nél aztán rám tört a szomjúság - kihagytam ugyanis a 25 km-es frissítőt (hiszen 30-nál terveztem) és az állandó napsütés is megtette hatását. 

30 km-es fal? Az meg mi? Nekem 28-nál, épp ahogy áthaladtam az ellenőrző ponton és átgondoltam, hogy az út 2/3-adát megtettem, megjött teljes életnagyságban. Hirtelen a hátralévő 14 km nagyon soknak kezdett tűnni. OK, megállunk, frissítsünk, vagy fél liter vizet megittam megint, nagy nehezen újraindultam, de nagyon rossz érzés volt. 29 km, újabb frissítő. OK, csak egy pohár valamit, igyunk meg. Aztán nekirugaszkodunk, jön a 30km, nem bírom. Mi van már? 

Elővettem egy előző nap vett energiaszeletet. 2 euróba került, de megérte. Nem tudom mit tesznek az ilyenbe, cukor, koffein, szénhidrát biztos volt benne, alig bírtam lenyelni, annyira tömény volt. 31 km-nél elkezdett hatni, 32 körül már határozottan jobban lettem és 33-nál azt éreztem, hogy túllendültünk a holtponton. A 28 és 32 közötti szakaszt átlag 6:20-as km-ekkel hoztam, utána aztán újra ment az 5:40.

Azt kezdtem el játszani, hogy minden egyes km-nél arra gondoltam, hogy annyi évesen éppen mi történt velem. 32 évesen megkértem Kata kezét, 33 évesen megházasodtam, 34 évesen kaptuk a két kutyánkat, 35 évesen megcsináltam a cégemet. Aztán jött a 38. km... Most írhatnám, hogy ott és akkor végre megértettem addigi életemet, hogy csak egy állomás a mai nap, valami nagyobb és magasztosabb cél irányába. De nem. Csak az jutott eszembe, hogy még mindig kurva sok az a 4 km ami hátravan és most már nagyon be szeretnék érni. Miért nem lehetett Marathon csak 38 km-re Athéntól?...

39 km-nél még megálltam egy pohár vízre, körülöttem már csak (velem együtt) támolygó, de kitartó futók. Már a szurkolás is alábbhagyott, leszegett fejjel teszi mindenki az egyik lábat a másik elé. A 4 órás maratonomnak ekkor már lőttek, minek rohanni, vagyis amennyivel kéne, annyival már nem tudok. 40-nél aztán egy hosszú egyenes, itt éreztem először, hogy a befutó már csak tényleg pár lépés. 41 km, gyűlik a tömeg, itt már határozottan hangosabb a szurkolás, 41.5 km-nél aztán megláttam Szandrát, bátyám feleségét és hirtelen elkapott a hév, húúú, de jól vagyok! Aztán a végső visszaszámlálás, a végén már 100 méterenként van kiírva a hátralévő táv, 500, 400, 300, 200 és ráfordulunk a befutóra. És ekkor jön az extázis. Innen már hátrafelé, négykézláb, bunkfencezve, bárhogy. A lábaim elkezdenek sprintelni és kiszakad belőlem a feszültség, kiabálok, hogy megcsináltam. Igen megcsináltam. 4 óra, 03 perc, 38 mp. Benn a célban, támolygok, el sem hiszem. Felnézek az égre, Anyu,Te is láttad? Egy osztrák lány áll mellettem, elsírja magát. Odamegyek, átölelem, majdnem én is elsírom magam. A hosszútávfutók magányossága, ő is bizonyítani akart és bizonyított. Megkér, hogy csináljak róla egy képet, aztán már hív is valakit, el kell mondani, hogy ekkor és itt, ő is megcsinálta. 

Csak bicegni tudtam. Lassan lépdeltem, körülöttem, mint egy vert sereg, hasonló állapotú, de csupa boldog ember. Egy kis idő után megelégeltem az ácsorgást, az se ment már, lekuporodtam inkább a fal mellé és csak néztem ahogy jönnek be a futók. Hihetetlen érzés volt, még most is az. Megcsináltam, tényleg megcsináltam.

Kisvártatva Gábor is befutott, egyben, egészben. Ő már a 4. maratonját teljesítette, azt mondja most ment a legjobban talán. Nekem is, soha nem futottam még ilyen jól maratont. 

Barátkozom a szóval: maratonista lettem. Korábban azt hittem, ezek őrült emberek. Lehet. Mától én is azzá lettem.

Jó dolog őrültnek lenni.

Kezdődő extázis 41.5 km-nél

Akik megcsinálták

Ennyi van hátra a nagy eseményig. Úgy gondoltam eljött az idő számot vetni azzal, hol tartok, mire számítsak.

A blog hivatalosan 2012. november 13-án indult útjára, azóta 52 alkalommal összesen mintegy 600 km-t futottam.

Bár a blogot eredetileg az első maraton lefutásának szenteltem, már most tudom, hogy bármi is történik egy hét múlva, sem a futást, sem a blogot nem hagyom abba. Az indulásnál azt gondoltam, heti 2-3 bejegyzést simán megírok, de aztán jó ha heti egyszer összejött, a jelen bejegyzéssel együtt összesen 17-ig jutottam. Úgyhogy 3-4 edzés élménye hozott össze egy bejegyzést, és persze voltak rendhagyó, a futástól némileg eltérő írások.

A két legnépszerűbb bejegyzést egy tragikus és egy katartikus élmény megírása hozta, boldog vagyok, hogy mind a kettőt megörökíthettem, hiszen az akkori hangulatom, benyomásaim és élményeim később megkoptak volna, a blog viszont írásos fényképként őrizte meg a lelkem akkori lenyomatát.

Ha nem kezdtem volna bele a blogba, valószínűleg akkor is tisztességgel felkészültök életem első maratonjára, de így mégis muszáj volt tartanom "a ritmust". Korábban soha nem futottam télen, ami miatt az általános állóképességemet tavasszal mindig újra kellett építeni, így bár évről-évre érezhető volt a fejlődés, az igazi áttörést az idei év hozta el. Június elején elkezdtem online edzésnaplót vezetni és összeálltam Szőcs Gabi barátommal közös futásokra, ő tavaly nyáron már 3. maratonjára készült. Az addigi heti egy, esetleg két alkalmas és inkább ad-hoc edzések után egyértelmű változást hozott a heti 2-3 alkalmas komolyabb és folyamatos edzés. Elkezdtem hegyen is futni, ez vezetett végül oda, hogy nyáron végre "benéztem" 12 km-en a mágikus 1 óra alá, aztán a szeptemberi félmaratonon percekkel 1 óra 50 percen belül értem célba és innen már nem volt megállás, jöhetett a Spar30, hogy lássuk, van-e élet félmaratonon túl is. Bár elég sok negatív körülmény hátráltatta azt a futást, mégis sikerült lefutnom és kezdtem elhinni, hogy egy maratonon nem csak UFO-k indulhatnak. November elején aztán Gábor benevezett a Bécs maratonra, kérdeztem mikor van. 2013. április 14. Basszus, a szülinapom. Ez biztos valami jel, gondolkodás nélkül beneveztem én is, alig egy hétre rá pedig elindult a blog is.

Kezdetben féltem a téli edzésektől, de szerencsére kiderült, hogy azon kívül, hogy egy picit jobban fel kell öltözni és nem ildomos edzés után hűsölni a szabadban, igazából semmivel nem lett nehezebb ilyenkor futni, mint az év más részében. Sőt, a teljesítmény okozta élmény sokszor még nagyobb is lett. A téli edzéseknek hála, életemben először megtapasztalhattam, hogy mit hoz az állóképességnek, ha a szezont a szokásos 6-7 hónap helyett egész évre kihúzzuk. Sokan megszóltak, hogy nem szabad rekorddöntögetésbe kezdeni, a maraton kitartást és nem gyorsaságot igényel, ami persze igaz, de azért szögezzük le, hogy nem 3-4 km-es szakaszokat futottam egyre gyorsabban, hanem 15-20 km-eket, többször terepen és komolyabb emelkedővel. Kétszer is elindultam többnapos versenyen, ahol az aktuális állóképességet több napra lebontva lehetett tesztelni és szerintem egyáltalán nem vallottam szégyent. Eljutottam oda, hogy félmaratonon már stabilan képes vagyok 5 perces km-eken belül maradni és nem fogyok el a végére sem.

Ahogy közeledett a Nagy Nap, az edzések is elkezdtek sűrűsödni, ez március második felében érte el a csúcsot, 3 hét alatt 12 edzés és 185 km jött össze. Ez volt a terheléses időszak, hogy aztán ez a hét már inkább a rövidebb, lazább edzésekről szóljon, a jövő hét pedig végképp. Azért a gyorsasági kisördög még mindig itt bujkál bennem, tegnap Hédivel két kört futottunk a szigeten, az elsőt egy nagyon laza, 6 perc / km körüli tempóval teljesítettük, majd - köszönhetően a terheléses időszak jótékony hatásának - azt éreztem, hogy kirobban belőlem az energia és a második kört rettentően megnyomtam. Össze is jött életem leggyorsabb szigetköre, 23 p 32 mp.

A márciusi terheléses időszakban kétszer futottam 30 km-t, és háromszor félmaratont vagy a közeli távot. A múlt heti utolsó 30 km után egy kicsit megnyugodtam, nagyon jól éreztem magam utána. Úgy vagyok a vasárnapi versennyel, mint egy nehéz vizsgával. Minél többet készülsz rá, annál jobban szembesülsz a ténnyel, hogy mindent nem lehet megtanulni. Biztos, hogy lehetett volna többet és jobban edzeni, hatékonyabban futni vagy okosabban étkezni. De azért úgy érzem, jól sikerült a felkészülés és nincs bennem hiányérzet. Soha életemben nem voltam ilyen jó formában, az elmúlt 5 hónapban 5 (!) kilót híztam, csak ezt most színtiszta izomban és ismét elértem a "félelmetes" 70 kilót, amitől annak idején annyira megijedtem, hogy a futásba menekültem.

Ami a versenyt illeti, a terv az, hogy lefussam. Lassú, 5:40-5:50 körüli kilométereket akarunk menni az elején, a múlt heti futásnál is ez ment és így éreztem a végére olyan jól magam. Ha pedig túllendülök a 30 km-en és bírom szusszal, akkor egy 4 órán belüli maratont célzunk meg. Ez még Gábornak sem sikerült eddig, első maratonján pedig szinte senkinek. De hát imádom a nehéz célokat, gyönyörű lenne ha összejönne.

Persze benne van  a pakliban, hogy nem csak a 4 óra, de a célba érés sem fog összejönni. Mivel nem futottam még maratont, nem tudom milyen lesz a hírhedt 30km-es fal. Az is lehet, hogy a térdem vagy a bokám fájdul meg, és akkor minden akarat ellenére is meg kell majd állnom.

Csak azt tudom, hogy le akarom futni. Anyuért, magamért, ezért a blogért, értetek. És amíg rajtam múlik, le is fogom.

MTI - az Országos Meteorológiai Szolgálat jelentése fokozott óvatosságra inti a Káposztásmegyer és Szentendre között futókat, a haladást ugyanis olykor viharos erejű szél és az áprilisban szokatlan hideg hátráltatja. Az Országos Katasztrófavédelem ezért arra kér mindenkit, hogy csak az vágjon neki az oda-vissza 30 km-es szakasznak, akinek ez feltétlenül muszáj.

Pintér Sándor belügyminiszter az Országos Katasztrófavédelemmel és Terrorelhárítási Központtal tartott közös sajtótájékoztatóján elmondta, rendkívül sajnálatosnak tartja, hogy a rendszeres felhívások ellenére még mindig vannak olyanok akik mégis nekivágnak a távnak, nem számolva azzal, hogy Húsvét hétfőjén a boltok egyébként is zárva vannak, és Szentendrén ebben a hidegben tényleg nincs semmi látnivaló.

Az index.hu közben megszerezte a Megyeri híd térfigyelő kamerái által készített felvételeket amelyek arra engednek következtetni, hogy a Katasztrófavédelem a felhívások puszta közlésén túl nem tett semmilyen óvintézkedést a nyugati szél megfordítása ellen, így a rádiót és tévéadásokat nem követő futókat teljesen váratlanul érhette a hídra felvezető ellenszél, miközben a verőfényes napsütés is balesetveszélyesen a szemükbe világított.

A stop.hu arról tudósít, hogy Deutsch Tamás európai parlamenti képviselő is pórul járt a futók által használt kerékpárúton, a képviselő twitteren közölte: "Kibaszott defekt! Ebben a szélben! És hol van ilyenkor a katasztrófavédelem?! Tiszta káosz!". Giró-Szász András ugyanakkor a kormány.hu-n megjelent közleményében arról tájékoztatta a közvéleményt, hogy a hatóságok erőn felül teljesítettek, a váratlan hidegben jött szélre és napsütésre senki nem számíthatott, így a kormányszóvivő -  annak ellenére, hogy ő maga is egy időre a feltorlódott babakocsik között rekedt családjával - példamutatónak tartja ahogy a hatóságok nem rontottak tovább az események szerencsétlen láncolatán.

Az MTI tudósítói végül rátaláltak két futóra (Radnai Károly és Szőcs Gábor), akik Szentendrén, látva a kilátástalan körülményeket, végül a visszafordulás mellett döntöttek, így kevesebb mint 3 óra alatt visszatértek a 30 km-es kalandból. Elmondásuk szerint Bécsbe, az április 14-én megrendezendő maratonra tartottak és reményüket fejezték ki, hogy az osztrák hatóságok is mindent meg fognak majd tenni a jó időjárási körülmények előidézése érdekében.

A Duna partján sétálókat is váratlanul érte a hirtelen jött hideg szél

Megcsináltuk. Azóta is csak mosolygok, ha erre gondolok. 4 nap, 195,4 km, hóesés, szélfúvás, kemény mínuszok. És ez épp így volt jó.

Nem mondom, hogy nem bizonytalanodtam el az első nap az indulás előtt. Esett az eső, fújt a szél és az egész valami nagyon rossz ötletnek tűnt. Utólag úgy gondolom, hogy ha ezek a nehezítő körülmények nem lettek volna, épp a lényeg veszett volna el. Mert három napja csak mosolyogni tudok, ha erre a versenyre visszagondolok, rengeteg erőt és pozitív energiát adott. De menjünk szépen sorrendben.

Januárban amikor neveztünk, még olyan jó ötletnek tűnt...

1. nap - Csütörtök - A ráhangolódás napja

Hédivel már szerdán lementünk, elvégre komolyan vettük a versenyt, vagy mi. Áron viszont kockáztatott és csak aznap reggel jött le, így egy reggeli kávé mellett ismerkedett össze a csapat és egyeztettük a "stratégiát", ami kb. olyan tudományos megállapításokból állt mint, hogy nagyon hosszú lesz a táv, de megcsináljuk. Én ismét megerősítettem, hogy természetesen a versenyt teljes egészében a maratoni felkészülésemnek rendelem alá, épp emiatt az idő teljesen másodlagos, az a lényeg, hogy jól essen, ne fáradjak el.

A rajtot Hédi kezdte, 15,8 km-rel, őt nekem kellett váltanom egy 16,1 km-es szakaszon és Ároné volt a befutó 16,3 km-rel. Elvileg én futottam volna minden nap a leghosszabb távokat, mert tudtuk, hogy a szombatot nekem ki kell majd hagyni, de mivel a csütörtöki középső etapban volt egy nagyobb emelkedő, inkább ezt választottam.

A rajtnál aztán varázsütésre elállt az eső és a dolgok mindjárt megszépültek. Hédi magához képest egy nagyon tisztességes tempóval futott be, pedig izgult előtte rendesen. Hogy nem akárkik futottak egyébként a mezőnyben az akkor tűnt fel, amikor a 15,8 km-es szakasz befutójánál 56 percnél megjelent a mezőny eleje... A váltást egy kicsit elpepecseltük, be kellett dugni a chip-et az érzékelőbe, lecsatolni majd átadni a csapatrajtszámot, aztán felcsatolni és indulás.

Várom a váltást

Fogalmam sem volt, hogy milyen tempóban akarok futni, úgy döntöttem futok ahogy jól esik. Az egy kicsit elbizonytalanított, hogy sokkal gyorsabb voltam a mezőnynél, de azzal nyugtattam magam, hogy ők ultramaratonisták és ma 54 km-t futnak, nem 16-ot. Kilométer jelzések ezen a versenyen csak 5 km-enként voltak, ezt nem tudtam, úgyhogy elég sokáig kerestem a táblákat és amikor végre megjelent az első tábla (20km) akkor meg elfelejtettem, hogy honnan indultunk, így újabb 5 km-t kellett futnom mire végre mérni tudtam az eredményt. Hát, igen. Csak lassan, csak szépen, lényeg, hogy jól essen, mindent a maratonnak rendelünk alá, elég lesz 5:30 körüli km-eket futni. Nem volt elég, 4:50-et futottam. Egy kicsit vacilláltam, hogy ez most jó lesz-e nekem, aztán úgy döntöttem, jöjjön a B terv, adjunk neki. És adtunk. Az egész távon egyetlen ember ért utol, de az utolsó két kilométert még jobban megnyomtam és 500 méterrel a cél előtt visszaelőztem. Gyarló vagyok, de baromi jól esett. Aznap ezen a szakaszon a 14. időt futottam az akkor még 72 csapatban futó versenyzőből, utólag rájöttem, hogy ez valószínűleg azért sikerülhetett, mert a legtöbben egyszerűen tartalékoltak. A nettó időeredmény egyébként 1 óra 17 p 45 mp volt, a hivatalos ennél több, csak a váltó miatti bénázást én nem mértem az órával még. Áron is szépen megnyomta, de neki annyiban nehezített volta  pálya, hogy vasárnap még egy 40 km-es edzéssel hangolt az eseményre és egyszerűen fáradt volt.

Első nap után a 34. helyen álltunk, innen vártuk másnap a folytatást.

2. nap - Péntek - Amikor elválik ki a legény a gáton

Másnap szikrázó napsütésre ébredtünk, még gondoltam is, hogy mekkora szerencsénk van az idővel, a meteorológia megint hülyeséget mondott. Aztán kiléptem az ajtón és majdnem visszarepültem, akkora szél volt, hogy kis híján leszedett a lábamról. A rajtnál is ugyanez volt, kb. 2 fok lehetett és masszívan fújt az északi szél.

Szinte csalogat a víz

Áron kezdett, a Balaton mellett ment a mezőny, az autóból mellettük elhaladva nagyon szép látványt nyújtott a tarajos hullámokkal teli Balaton, előtte a sok futó. Persze felhúzott ablakokkal és fűtéssel. Áron szakasza 16,1 km volt, az időeredménye pedig elég jó lett volna, ha nem kap az utolsó 5 km-en egy nagyon durva ellenszelet, és ugyanez jutott aztán Hédinek (15,6 km), azzal, hogy talán neki épp az utolsó 5 km nem volt annyira szeles. A váltónál várakozva nem bíztattak sok jóval, aki bejött, csak annyit mondott, durva lesz. Nekem aznap egy nagyjából félmaraton volt kitűzve 21,2 km-rel, annyi nehezítéssel, hogy a közepén és aztán a legvégén volt két elég kemény emelkedő. 

Hédi várja Áront

Az elejét ezért nem is akartam elkapkodni és megpróbáltam magam tényleg visszafogni. Hogy ez valamennyire sikerült, abból mértem le, hogy már a 3. km táján megelőztek, profinak tűnő hármas csoport, kerékpáros kísérettel. Kérdeztem a tempójukat, mondták 4:50 km-enként. Jól van, akkor menjetek, ma ezzel nem versenyzek. A szél elég változatos volt, néha elállt, aztán hátulról fújt, aztán meg szemből, nehezen lehetett követni. 10 km-nél jött a frissítő, tanulva korábbi hibáimból szépen megálltam, ittam, ettem, aztán mentem tovább. És akkor megjött Mr. Ellenszél. Még hátra volt a táv fele és nagyon nem esett jól a gondolat, hogy ez még egy órán keresztül így lesz, pedig így lett. 13 km-nél benyomtam egy energiacsomagot, még induláskor vettem, olyan mint a nagymama lekvárja, iszonyú édes és ragad. De a tömény cukor valóban energiát ad, érezhetően felfrissültem és valószínűleg épp jókor is ehettem meg, mert 15 km körül jött az első kemény emelkedő, ellenszéllel nehezítve. 6:30-as kilométereket mentem úgy, hogy a mezőnyt még így is végig előztem. És lám-lám, a 4:50-es csapat is szétzilálva, szétszakadva megjelent előttem, szépen belefáradtak a tempójukba. 18 km-nél aztán Áronék épp elmentek mellettem kocsival, dudáltak, fényképeztek, baromi jól esett a biztatás, akkor olyan szépnek tűnt minden, már láttam a szigligeti várat, ott a befutó. Igen ám, csak oda fel is kell szaladni. 

Áron befut

A 10 emeletes futópályán edződött lábaim egy ideig bírták, aztán kitört belőlem a hiszti, mert ez az emelkedő nem olyan volt, hogy megyünk felfele és majd vége lesz. Ez elkezdődött, aztán jobban emelkedett, aztán meg nagyon durván emelkedett. És ott akkor nagyon elkáromkodtam magam, mert 21km-nél, 200 méterrel a cél előtt nem akartam belegyalogolni, de nem bírtam. Erre az emelkedőre szerintem nem lehet felkészülni, főleg nem 21 km után. Aztán nagy levegő, összeszorított fogak, és csak elindultunk újra és innen már behúzott a cél, 1 óra 48 perc 30 mp lett a nettó eredmény. A hivatalos jó másfél perccel több, mert a váltásnál Áronnal olyan jól elbeszélgettem, hogy nem vettük észre, hogy Hédi közben befutott és a hangosbemondóban kiabáltak már utánam, hogy jöjjek, mennem kéne.

Összetettben ekkor a 37. helyen álltunk.

3. nap - Szombat - A pihenés napja

Nekem biztos, mert családi okok miatt sajnos vissza kellett jönnöm Pestre, de a többieknek is egyszerűbb volt, egyrészt valóban szélcsendes és komolyabb emelkedők nélküli nap volt, másrészt a távok is a legrövidebbek voltak a 4 nap alatt. Utólag is nagyon köszönöm Szilassy Katának, hogy beugrott helyettem, Kata ugyebár az a lány, aki megtanított futni engem a Nike félmaraton alatt, és aztán jött velem a novemberi Balaton Maratonra is.

A lányok nagyon szépen megfutották a tempót, Áron pedig különösen, de mivel a fiúk mezőnyében indultunk, a lányok tempója óhatatlanul ide nem volt elég és némileg visszacsúsztunk a 43. helyre.

4. nap - Vasárnap - Havas-jeges végkifejlet

Reggel nem hittem a szememnek. 6-kor keltünk, mert aznap 8-kor volt a rajt és kinézve az ablakon csak fehéret láttam. Ami pedig rosszabb, havazott is folyamatosan.

A rajt Balatonfüredtől volt, ez a város télen-nyáron gyönyörű. A behavazott korzó a Balatonnal, főleg egy futóversennyel megspékelve tényleg lélegzetelállító látvány. Ismét Hédi kezdett, bár épp nem ehhez lett volna kedve, a kocsiban a hőmérő -4.5 fokot mutatott és tényleg nagyon hideg volt, az út pedig nagyon csúszott. 

16 km-es jégpálya, egyedülálló újdonság

Hédi viszont derekasan nyomta, főleg úgy, hogy neki ez már tényleg a 4. nap volt és az eddigi legnehezebb körülmények, jeges ellenszél és hófúvás. De megcsinálta, 16,2 km-t 1 óra 39 perc alatt nyomta le és jöhettem én. Most már nem gondolkodtam, hogy mennyire akarom visszafogni magam, úgy voltam vele, hogy utolsó nap, meg kell tolni és tényleg mindent beleadtam. Ez a nap volt életem eddigi legjobb futóversenye. Egyrészt úgy éreztem elrepülök, jöhetett akár emelkedő, akár lejtő, szó szerint robogtam (egy emelkedős szakaszon még egy biciklistát is beértem, majd leesett a nyeregből a röhögéstől) másrészt az egész versenyt belengte valami nagyon pozitív légkör. Az egész versenyre jellemző volt, és erre a napra különösen, hogy itt a futók nem egymás ellen, hanem kizárólag egymásért és önmagukért futnak. Minden futó aki mellett elmentem köszönt, biztatott és én is őket viszont. Mindenki szurkolt mindenkinek, itt nem voltak semleges nézők akik csak véletlenül erre jártak, itt a nézők egyben hozzátartozók / kísérők is voltak akik pontosan tudták, hogy mekkora teljesítményen van már túl a mezőny. Az időjárási körülményekről mindent elmond, hogy a frissítő állomásokon a kirakott poharakba belefagyott a frissítőnek szánt víz, de ez is csak színesítette az eseményt, mert amikor víz helyett jég kocogtatta meg a fogaimat, egyszerűen csak összekacsintottunk egy szervezővel (aki persze jót mulatott rajtam és 5 másodpercre elfelejthette, hogy menten odafagy a padhoz), aztán elszopogattam egy kis jégkását és mentem tovább és így lett teljesítve 18,9 km 1 óra 32 perc 30 mp alatt.

A váltónál mondtam Áronnak, hogy nyomja meg, nincs veszteni valónk. Neki jutott az aznapi durva emelkedő, de szerencséjére ez most az elején és nem a végén érte, és ennek ellenére bőven 5 perces km-eken belül tudta tartani a tempót ő is, így végül 35. helyre felhoztuk a csapatot a közben 70 csapatosra fogyatkozott mezőnyből.

Amit még ki kell emelnem az az abszolút profi szervezés. Az volt az érzésem, hogy a sok BSI-s rendezvény közül a szervezőknek is ez lehet a kedvence, részben gondolom azért, mert a viszonylag kevés induló miatt itt rendkívül családias, barátságos a légkör, mindenkire jut idő. A kevés induló viszont nem jelentette azt, hogy ne kapott volna a verseny a helyi polgárőrségtől, rendőrségtől és önkormányzatoktól maximális figyelmet, hiba nélkül terelték a forgalmat és segítették a futókat, felejthetetlen emléket adva ezzel minden résztvevőnek.

A Szupercsapat tehát helyt állt, nem is akárhogyan. Hédi, Áron, Kata és jómagam, 4 nap alatt tényleg körbeszaladtuk a Balatont. Amikor a verseny után egy siófoki part menti étteremben ebédeltünk, kinéztem a tóra és hihetetlennek tűnt átnézni Füredre és belegondolni, reggel még onnan indultunk.

Megcsináltuk. Azóta is csak mosolygok ha erre gondolok.

A Szupercsapat

Múlt héten kisebb krízishelyzet állt elő, a balatoni szupermaraton váltónk alapembere, a leghosszabb távok futója lesérült és három tagú csapatunk két fősre apadt (maradtam én és Sólyomvári Hédi). Fel is raktam gyorsan egy segélykérő üzenetet a facebookra, aminek nyomán -  utólag is köszönöm mindenkinek - rengeteg felajánlás és közvetett jelentkezés érkezett. A legelső mindegyikük közül Jászberényi Áron barátom volt, hívtam is rögtön, kiderült, hogy nemcsak a blogot olvassa, de ő is nevezett a Bécs maratonra és kb. ott tart ahol én: első maratonja lesz és nyomja az edzéseket ezerrel.

Megnyugtattam, hogy nem az időeredményre hajtunk és nem fogjuk kiutálni a csapatból ha nem futja 1 óra 30 alatt a félmaratont. Neki is elmondtam, hogy már a maratonra készülök és a váltó 15-20 km-es szakaszait sem akarom 5:30-as km-eknél gyorsabban teljesíteni, főleg, hogy négy nap is oda kell állni a rajthoz. (Nekem sajnos csak három, mert szombaton családi okokból vissza kell jönnöm Pestre, erre a napra ezért szintén beugrót keresek, ha valakit érdekel, keressen engem.)

Áronnal mindjárt meg is beszéltünk egy közös edzést, javasoltam a pénteket, hogy az úgyis ünnepnap és nyugi van, lehet hosszabbat is futni. Erre elkezdett szabadkozni, hogy az neki nem lesz jó, mert megkapták a Kossuth díjat és a Parlamentbe kell mennie az ünnepélyes átadóra.

Kell. Aha. Hát, az elég szar ügy, amikor csak úgy megdobják az embert egy Kossuth díjjal és át kell venni. Nem tudom ki hogy van ezzel, én még nem beszéltem Kossuth díjassal, nem is ismertem egyet se, most meg kiderül, hogy a váltónk friss tagja egy Kossuth díjas szoftverfejlesztő. Mert Áron nem más, mint a Colorfront társtulajdonosa és vezetője, a céget testvérével Jászberényi Márk, programozó matematikussal vezetik ketten. A Kossuth díjat is névleg Márk kapta, de ahogy mindent, a Kossuth díjhoz vezető munkát és hírnevet is együtt vitték véghez.

Kis hazánkban sajnos érdemtelenül keveset beszélnek arról, hogy a nemzetközi filmgyártásban egy forradalmian új digitális eljárást (Lustre képalkotási technika) épp egy magyar programozó csapat fejlesztett ki, amelyet manapság már szinte minden Hollywood-ban gyártott filmben felhasználnak. Ennek elismeréseként a Colorfront csapata 2010-ben technikai Oscar díjat, 2012-ben pedig technikai Emmy díjat nyert. Erről ki mennyit tudott eddig? Le vagyunk ragadva a Rubik kockánál és Szentgyörgyi Albertnél, na meg Győzike és a Megasztárok azok, akiket manapság felkap a média. Tehát a Kossuth díj egyáltalán nem érdemtelenül, nagyon is jó helyre került, innen is gratulálok a Colorfront csapatának!

De kanyarodjunk vissza a futásra, ugyanis lényegében ráfordultam a célegyenesre, mindössze egy hónapom maradt, hogy felkészüljek a maratonra. A mai nap egy hatalmas mérföldkőhöz érkeztem, lefutottam az első 30 km-es edzéstávot (2 óra 42 perc 49 mp). A végére eléggé ki voltam, nehezen emésztem még a gondolatot, hogy 12 km innen még a maraton, de az is igaz, hogy nulla fok volt és közben nem is tudtam frissíteni, így lényegében kifogyott az üzemanyag. Remélhetőleg a maratonon nem így lesz.

Az elkövetkező két hét is komoly terheléses sorozatnak tűnik, jön a Balaton Szupermaraton 3-szor 20 km-es szakaszokkal, illetve március 31-én - ha sikerül még neveznem - indulnék a Vértes félmaraton terepfutáson. Ha az edzéseket is hozzáveszem, akkor kb. 200 km lesz a lábamban csak márciusban, hogy utána már csak kisebb, pihentetőbb távokat fussak az utolsó két hétre. Na de erről később, egy másik bejegyzésben számolok be.

1 óra 42 perc 05 mp. Ezt a karibi elutazásom előtti nap sikerült még futni félmaraton távon (4 szigetkör), -2 fokban. Nem akartam ilyen gyorsat futni, egyszerűen jól ment. Úgy futottam neki, hogy kellemes tempó legyen, semmi stressz, az órát se néztem kilométerenként, csak a körök végénél. Nem is hittem el amit látok (25:11). Aztán a második is hasonlóan gyors lett (25:16), a harmadik is (25:36), csak a negyediknél éreztem, hogy ez már sok (26:02). És akkor kikészült a térdem.

Úgy voltam vele, hogy ennek kellett történnie ahhoz, hogy megértsem, én sem vagyok korlátlanul terhelhető. Jelzett a szervezetem, hogy ezt a sebességmániát most hagyjuk abba. Azt ugyan sikerült magamnak bizonyítani, hogy soha ilyen jó erőnlétben még nem voltam, de az állóképességemnek igenis vannak határai. A térdem 20 km-nél úgy megfájdult, hogy a 4. kör után már nem is ment a laza 2 km-es visszafutás az irodaházhoz. Bicegve, gyalogolva értem valahogy vissza és rájöttem, valamit nagyon meg kell változtatnom, ha tényleg le akarom futni a maratont.

A térdem sajnos azóta is fáj, bár ebbe nagyban belejátszott az is, hogy szeptemberben futócipőt váltottam és a Saucony legújabb Ride 5-ös sorozatából választottam, aminek már vékonyabb talpa van és a gyorsabb futásra optimalizálták. A boltban mondta is a srác, hogy eleinte fura lesz, mert máshogy terhel és gyorsabb futásra ösztönöz. Valóban így van, sosem gondoltam volna, hogy ekkora gyorsulást tud okozni egy más típusú cipő, de aztán rájöttem, hogy megvannak ennek a hátrányai is. Ezt a cipőt rövidtávra, max. 10 km-re jó hordani, utána nekem egyértelműen ártott. Eleinte csak az Achilles inam fájt, aztán a térdem is. Tegnap így elvittem a régi Saucony cipőmet ismét a boltba és annak mintájára újra vettem egy magasított sarkú, ezúttal Ride 4-es sorozatú cipőt. Az első edzés mindjárt meg is győzött, hogy jól tettem, alig éreztem a térdeimet, és ha kíméletesen futottam, teljesen megszűnt a fájdalom.

Egy kis képi összehasonlítás

Tegnap este kaptam egy e-mailt egy kedves blog olvasótól. Annyira jót írt, hogy úgy döntöttem, változatlan formában leközlöm, mert végre valaki megmagyarázta, hogy mitől van az a híres és félelmetes 30km-es fal az első maraton során. Én eddig azt hittem ez sima pszichés dolog, de most megértettem, hogy ennek épp annyira van fiziológiai oka, mint a monotonitás miatti mentális elfáradásnak.

"Kedves Munkagép!

Gratulálok a Futni jó! bloghoz. Magam is készülők a bécsi maratonra, bár nekem nem az első maratonom lesz, hanem a harmadik, de 4 órán belül akarom futni.

A blogod valahol segít felkészülnöm, mert látom részben a futásaidat, s van egy viszonyítási pontom. Örömmel láttam azt is, hogy a Balaton Szupermaratonon is elindulsz, nagyon jó kis verseny. Magam már a harmadikra készülök, s tudom, hogy mennyivel más volt az első, mint a második. Ha erősen tolod, akkor nehéz lesz négy napon is odaállni a rajthoz.

 Ami miatt mégis írok neked, az két dolog. Az egyik, hogy van egy szuper verseny, az Ultrabalaton, amin el kellene indulnotok váltóban a non-stop versenyen. Mi már kétszer elindultunk rajta, s nagyon jó móka, még ha 5 fős váltóban elég kemény is. Ezt azért is mondom, mert 2 hónap alatt több mint 250 váltó jelentkezett, s 300 a limit. Tavaly amúgy Lubics Szilvia (tavalyelőtti Spartathlon női győztese) nyerte az egyénit, míg a Dover a váltót, ahol az a Józsa Gábor fut, aki megnyerte a Nike félmaratont és a Spar maratont. 

 A másik, hogy tényleg lassítanod kellene, mert magam is az előző kettő maratonomon erősen toltam az edzéseket, s mindkétszer eljött a fal 30-nál. A gyors futás eredménye, hogy a szénhidrát készletem kiürül 2-2,5 óra után, hiába frissítek, s étkezem rendesen, elfogy az energia, aminek az eredménye a futás-gyaloglás, ami 8-9 perces kilométereket jelentett nekem. Biztos vagyok benne, hogy 4.10-4.20 között lefutod, mert elég gyors vagy, de nem az igazi élmény. Ha 140-es pulzuson edzel, akkor fejlődik az aerob zónád, jobban bírják az ízületeid, s a versenyen is könnyebben tudod tartani a 150-155-ös pulzus mellett az iramot, s alacsonyabb pulzusszint mellett lesz jobb sebességed. Nem véletlen, hogy folyamatosan gyorsulsz, s jobb időket futsz, mert inkább sebességet fejlesztesz mint állóképességet.

Jó felkészülést és blogolást!"

A lassulást tehát elkezdtem, egyelőre azt a technikát alkalmazom, hogy megpróbálok úgy futni, hogy csak orron át lélegezzek, ez mindenképpen lassabb tempót enged csak meg és nagyon könnyű kontrollálni. A pulzusomat meg akkor fogom tudni lemérni, ha veszek új elemet a cuccba, mert most épp lemerült. 

A Saucony cipők fotózgatásába annyira belemerültem, hogy kiskutyáim úgy döntöttek megnézik mit csinálok, így ez a reklámfotónak kis jóindulattal eladható esti pózolás lett az eredmény:

Nehéz beletörődni, hogy a világnak vannak olyan helyei, ahol sosincs hideg, állandóan süt a nap és 27 fokos a tenger. Vagyis ebbe nem olyan nehéz beletörődni, abba már inkább, hogy Magyarország a világnak nem ezen a részén van. És ami a legrosszabb, hogy haza is kell jönni és hóesés fogadja az embert. Én pedig kifejezetten meg is nehezítettem a saját dolgomat azzal, hogy nem néztem meg figyelmesen a repülőjegyemet és abban a hiszemben, hogy szombat délelőtt hazaérünk, bevállaltam a hétfői munkakezdést. Ehhez képest vasárnap délután értünk haza, ezzel haza is vágtam az egész hetemet.

Szóval a Karib tengeren jártam, egy szép, 54 lábas vitorláshajón, 7 másik férfival. Az útvonal Martinique - St. Lucia - St. Vincent - Bequia - Union Island - Tobago Cays - Mustique és aztán vissza St. Vincent - St. Lucia és végül Martinique.

Most értettem meg, hogy az olimpiákon miért tart 3 órát az országok bevonulója. Sosem gondoltam volna, hogy St. Lucia és St. Vincent önálló államok, de az útlevelembe került pecsétek tanúsága szerint ez a helyzet. Magyar ember legutóbb akkor hallhatott a Karib térség országairól amikor a Matthaus féle világverő csapatunk Aruba és Barbuda, majd St. Kitts és Nevis nevű, szomszédos szigetek csapataival játszott. Mi focipályát ezen a vidéken nem láttunk, ellenben egészen fantasztikus helyekre eljuthattunk. Az egész szigetvilágot a jamaikai reggae, napsütés és füvezés szentháromság lengi be, nagyon nem kapkodják el az életet, de legalább boldogok. Roppant szegény emberek lakják ezeket a szigeteket, de sehol nem ért minket atrocitás, nem kéregettek és mindenhol kedvesen fogadtak. A szegénység ellenére pedig egyáltalán nincs kosz vagy rendetlenség, szép és rendezett falvakat láttunk, még ha a házak leginkább csak bádogviskókra emlékeztettek. 

A facebookra már felraktam néhány képet, ide csak a legszebbekből szemezgettem. Talán a két legemlékezetesebb helyszín St. Lucia vulkanikus, melegvizű vízesése és Tobago Cays már-már valószínűtlenül kék tengere és fehér homokos tengerpartja volt. Az útitársakról is csak jót mondhatok, nem is emlékszem olyan nyaralásra, amikor szinte semmi rossz élmény nem ért engem, ez ilyen volt. Pedig nem ismertük egymást, mindenki legfeljebb egy-két embert ismert, ehhez képest az első pillanattól kezdve megvolt az összhang. Vitorlázni persze továbbra sem tanultam meg, ez valószínűleg annak köszönhető, hogy engem ez a dolog nem tud megfertőzni. Eleinte még próbáltam úgy tenni, mint aki nagyon aggódik, hogy a grósz kötele elég feszes-e, vagy, hogy a génoán húzzunk-e még (akkora a tudásom, hogy azt se tudom, hogy kell leírni őket), de aztán rájöttem, hogy engem ez baromira nem érdekel, tőlem akár loboghat is az a vitorla, aggódjanak ezért mások. A legtöbbet azzal segítettem, hogy amikor valami helyzet volt, előzékenyen elálltam az útból. A vitorlás emberek egyébként is teljesen zizzentek, a legkisebb irányváltást is hatalmas pánikkal és kiáltozással élik meg, a kikötés maga volt a totális stresszfaktor, miközben nekem a kötelek között annyi tűnt fel különbségként, hogy az egyik piros, a másik meg nem. 

Azt is megtudtam, mi az a tengeri betegség. Szerintem legalább 5 alkalommal voltam már vitorlázni több napra az Adrián, de amit az Atlanti Óceán csinál, az valami egészen más. Lassú, hatalmas hullámok, 5-10 méter föl, aztán szépen le. Semmi vihar, egyszerűen csak gigantikus liftezés. Az első napot így a hajó hátuljában, magzati pózban töltöttem, ami benn volt, ki is jött, de csodák csodája, ezzel meg is volt a neheze, később már nem lettem rosszul.

Futni Mikivel mentünk reggelente, de csak amikor rendes kikötőben voltunk, így összesen csak háromszor futottunk. Miki most megtette azt a szívességet, hogy nem hagyott el kilométerekkel, ami miatt nagyon hálás vagyok. Mivel az egyenlítő környékén reggel 6-kor kel a nap és du. 6-kor, mint amit a kútba ledobnak, el is tűnik a horizonton (az alkonyat kb. negyed óra), teljesen rászoktunk a fél 7-es kelésre és a kora reggeli futásra. Ez már csak azért is jó, mert akkor még nincs akkora páratartalom és meleg, bár hozzá kell tennem, hogy 30 fok feletti melegben csak a szigetek belsejében volt részünk, a parton az állandó szél miatt egyáltalán nem volt melegünk. 

Futás közben számos kis falun keresztül mehettünk, nagyon jó érzés volt így körbenézni és találkozni helyiekkel. A fehér emberek - sajnos - még mindig úrnak számítanak arrafelé, így nagyon boldogok voltak ha köszöntünk nekik, vagy integettünk, szinte mindenki azonnal visszaköszönt és mosolygott. És mindenhonnan üvöltött a reggae, szaladgáltak a tyúkok, mi meg elfelejtettük, hogy van olyan, hogy e-mail, hogy telefon, hogy munkahely.

Múltkor megfedtek. Atyai jó tanácsként azt mondta nekem egy kedves barátom, hogy nem a csúcsokat kéne döntögetnem, hanem a pulzusszámra figyelni, hogy jó sokat és egyenletesen tudjak futni. Állítólag ez a kulcsa a maratonnak. Maradjak 120 körül és nézzem meg mit tudok úgy.

Én persze olyan vagyok mint a rossz gyerek. Jó, apu, úgy lesz. Aztán futok egy még gyorsabbat. Nem tudok lassulni, sajnálom... Az elmúlt hetekben megint a konditerem falai közé lettem kárhoztatva, ezért azt találtam ki, hogy 10 kilométereket futok a gépen és ezt próbálom meg minél gyorsabban teljesíteni. Persze nagyban motivál az is, hogy minél előbb lejöhessek a gépről. Most épp 44 percnél járok. A következő lépés az lesz, hogy megpróbálom fokozatosan 12 majd 15 km-re növelni a távot. Persze nemsokára azt a 120-as pulzust is kipróbálom, megígérem. Ha így lesz, megírom, biz' isten.

Van a konditerembe járó lelkeknek egyébként egy sajátos szubkultúrája. Alapvetően kétféle ember jár oda: aki ráér és aki nem. A ráérős típus általában tetovált, haja meglehetősen rövid, a szolárium kicsit megfogta és rettentően fújtat. Szókincse és intelligenciája a bicepsz méretével fordítottan arányos, a b betűs szavakat előszeretettel használja. A másik típus a nemráérős. Beesik, fut, néha csattog a súlyokkal, szaunázik 3 percet, aztán elrohan. Előbbinek általában "vállalkozása" van, vagy az se, utóbbinak munkája.

Jöjjön már az a jó idő, de várom már...

Hétfőn eltűnök két hétre. Hogy hova megyek az egyelőre titok, annál nagyobb lesz a meglepetés ha sikerül távolról is bejelentkeznem. Legalábbis megpróbálom, remélem sikerül. Futócucc persze jön velem, a maratonig kerek 80 nap van hátra, itt az ideje belehúzni!

Talán 5 éve kezdődött. Akkor jelentkeztek az első furcsa jelek, köhögés, gyengülés, nehéz légzés. Szerencsére Anyu nem az a belenyugodós típus, lett emiatt mindenféle diagnózis, kezelték refluxszal, tüdőgyulladással, szívbetegségre gyanakodtak vagy csak sima vitaminhiányt véltek. Aztán mielőtt  valami komolyabb szívgyógyszeres kezelést is kapott volna, a szívgyógyász rutinból még kért egy szövettani vizsgálatot. Így mindössze két év telt el mire a magyar orvostudomány diagnosztizálni tudott egy előrehaladott rákos daganatot. És elkezdődött egy hihetetlen harc, egy nagyon nehéz menetelés.

Mikor megtudta Anyu, felhívott és azt mondta, hogy valami daganatot találtak a tüdejében. Elég ijedt volt a hangja. Az első reakcióm az volt, hogy végre valami értelmes magyarázat az elmúlt két év vesszőfutására. Aztán gyorsan rákérdeztem: de Anyu, nem fél éve voltál tüdőszűrésen? - Hát, igen. Biztos nem volt még elég nagy...- De akkor ugye ez csak valami jóindulatú daganat? - Hát, valami olyasmi.

Valami olyasmi.

Anyu sosem mondta el a teljes igazságot. Megpróbált minket védeni, nem kell itt feleslegesen izgulni. Hiszen ő eldöntötte, hogy nem hal meg. Ettől fogva pedig a negatív gondolatok nem tesznek jót.

Jöttek a kemoterápiás kezelések, majd a sugárkezelés és úgy tűnt, hogy sikerült megvívni a harcot. Hogy az a nagyon kemény akarat meghozta gyümölcsét. Jók lettek a leletek, további kezelést nem írtak elő, elég volt kontrollra járni. De eltelt másfél év és kiderült, csak csatát nyertünk, a háborút még nem. Sőt, a rosszak épp most lendültek átfogó ellentámadásba és ismét csatarendbe kell állítani mindent és mindenkit. 

Újabb kemoterápia, annak minden mellékhatásával. Én nem ismertem még embert akinek a kemoterápiától nem hullott ki a haja. Anyu ilyen volt. És úgy döntött, legjobb védekezés a támadás, továbbra sem volt hajlandó komolyan venni a betegséget. Cikkeket írt, interjút adott és azon bosszankodott, hogy az új szabályok szerint a nyugdíj és munkahely között választania kell. Természetesen a munkahelyét választotta.

Ősszel aztán kezdtek sokasodni a problémák. Persze vaknak lenni sokkal egyszerűbb, mint szembenézni a valósággal. Úgy gondoltam, az általános romlás csak a kemoterápia újabb mellékhatása. Hiszen Anyu megmondta, hogy meggyógyul. És kiskoromban már megtanultam, ha Anyu azt mondja, hogy valami úgy lesz, akkor tényleg úgy lett.

Az első intő jel nekem decemberben volt, amikor előbányászta az egyéni vállalkozói könyvelését 25 (!) évre visszamenőleg és megkért, hogy nézzem át, mit dobhat ki belőle. Aki ismeri Anyut, tudja, hogy Anyunál csak input volt dokumentumokból, output nem. A lakása az országos levéltár kicsinyített mása, szerintem ami nála nem volt meg learchiválva, az nem is történt meg. Ez a kidobálósdi nagyon nem vallott rá.

De gyorsan megnyugtatott. Hívott telefonszerelőt, mert nem elég gyors az internet. Villanyszerelőt, mert kell még máshova is konnektor. És a kábeltévét is le kéne cserélni, mert nem jó a vétel. Akinek ilyesmire van ideje, ott nagy baj nem lehet.

Közben azért csak kinyílt a szemünk. Egyre több színes pirula, egyre súlyosbodó köhögés és egyre nehezebb légzés. Szenteste már tényleg nem nézett ki jól, kiderült, hogy az a nyamvadt daganat kezd mindent elnyomni, nyelőcsövet, tüdőt, légcsövet.

Aztán jött egy telefon múlt héten, hogy Anyut be kellett vinni az ügyeletre, állítólag nagy a baj. Bátyám ért be előbb. A nővérkék már mint régi ismerőst fogadták Anyut. Imádta mindenki, hihetetlen volt. Marcinak viszont azt mondták, hogy jó lenne ha most már végig bennmaradnánk, mert - ugyebár - csak napjai vannak hátra. Ugyebár?...

A két ünnep között amikor Anyut bevittük egy kezelésre, Marcival leültünk és azt latolgattuk, hogy mik a kilátások. A legrosszabb forgatókönyvet Marci mondta ki. Ha nem lesz sikeres a kezelés, az is lehet, hogy csak 3-4 hónap van hátra. 

Anyunak valószínűleg teljesen világos volt, hogy végstádiumban volt, csak elhitette magával és másokkal, hogy ez nem így van. Így aztán teljesen hihetetlennek tűnt, hogy a doktornő azt mondja, itt az ideje feladni a reményt. Mennyi van hátra? 1 nap? 1 hét? Erre azt mondta, valami olyasmi.

Valami olyasmi.

Csütörtök estére Anyu jobban lett. Íratott velem egy hihetetlen listát, hogy mit hozzak be neki, mert azok elengedhetetlenül fontosak. Pl. cellux, manikűrkészlet, hosszabbító, zöldbabos konzerv és hasonlók.  

Persze egy jóízűt veszekedtünk, mert én voltam olyan realista, hogy úgy gondoltam vannak itt a manikűr készlet hiányánál komolyabb bajok is, de nem hagyta magát. Félve megkérdeztem, Anyu, nem kéne végrendeletet írnod? Majd holnap - felelte. Majd a Marcival megbeszélem. Aztán kinyitotta a laptopját és megnézte az e-mailjeit. Mindezt fél nappal egy majdnem halállal végződő fulladásos rosszullét után.

Másnap reggel a lakásán kezdtem, kb. két órámba tellett mire összeszedtem azt az egészen lehetetlen kívánságlistát. Most is ott van összekészítve abban a piros hátizsákban. Sok haszna már nem volt, a nővérkéknek sajnos igazuk volt. Anyu már nem volt magánál, így Marcival se kellett megbeszélni a végrendeletet. A barátok viszont csak jöttek, mindig volt nála valaki, sokszor többen is.

Vasárnap délután épp én voltam az ügyeletes. Már csak aludt, egyenletesen, de nagyon lassan lélegzett. Ott ültem az ágya mellett és Szerb Antal Utas és holdvilág című könyvét olvastam, amit még Anyu ajánlott annyira. És akkor rám tört valami nagyon hirtelen és furcsa fáradtság. Talán 5 percre vagy még annyira sem, de elbóbiskoltam. Mire felébredtem, már elment közülünk. Biztos van ebben valami sorsszerű. Megvárta, hogy odaérjek, hogy vele legyek, de megóvott még utoljára valami rossztól. Úgy ment el, hogy ne kelljen látnom. 

2013. április 14. - Aznap leszek 38. És aznap szeretném lefutni életem első maratonját. 

2013. január 13. - Anyu aznap futotta le élete maratonját. Győztesként ért célba. Aki ismerte szerette, tisztelte. Pályatársai szerint az ország az egyik legkiemelkedőbb matematikusát vesztette el, betölthetetlen űrt hagyva maga után. Lehet. Én az anyukámat vesztettem el, az űr ugyanakkora, ha nem nagyobb.

Anyu, nyugodj békében.

Dr. Szendrei Julianna (1948-2013)

http://hu.wikipedia.org/wiki/Szendrei_Julianna

1997. augusztus - Portugália. Én 22, ő 49. Nem látszik, maradjunk ennyiben.

Remek családi program szokott lenni. Apu, anyu és a gyerekek négy nap alatt körbetekerik biciklivel a Balatont. Kb. 200 km. Persze csak ha nagyobbacskák már a gyerekek, mert azért fárasztó egy program, meg apunak is nagyon szokott fájni utána a feneke, hetekig ezt meséli még a kollégáknak. A fiatalabb baráti társaságok általában három napot is elegendőnek éreznek erre, azzal, hogy Badacsonyban mindenképpen hosszabb pihenőt kell tartani. A nem normális baráti társaságok pedig - mint amibe engem is egyszer Langer Peti barátom belerángatott - két nap alatt gondolták ezt jó ötletnek. (Nekem akkor nem is sikerült, Keszthelynél van egy nagyon frankó vasútállomás, remek hamburgerük van és sokat lehet ülni a peronon, várva a vonatot.)

View Larger Map

De azt eddig egyik ismerősöm sem gondolta, hogy biciklin kívül is van élet. Pedig van egy verseny, ahol négy nap alatt szépen körbe is lehet futni a Balatont (195,4 km) - már aki akarja. 

Én egyelőre nem akarom. Majd egyszer erről is írhatok egy blogot, szép cél lesz, de azzal még várjunk. Viszont a balatoni szupermaratont le lehet futni váltóban is és az úgy már sokkal izgalmasabb! Sólyomvári Hédi, volt kolléganőm és "futóbajtársam" unszolására egy hármas csapatban el is fogunk indulni. A távok és útvonal az alábbiak lesznek (zárójelben a váltó egyes szakaszai):

1. nap - Siófok - Fonyód - 46,7 km (14,4 + 16,2 + 16,1)

2. nap - Fonyód - Szigliget - 52,9 km (16,2 + 15,6 + 21,2)

3. nap - Badacsony - Balatonfüred - 43,6 km (13,5 + 17 + 13,1)

4. nap - Balatonfüred - Siófok - 52,2 km (16,9 + 18,2 + 17,1)

Nekem várhatóan a közepes hosszúságú szakaszok fognak jutni, Hédi vállalta a rövideket és a várhatóan nagyon jó kondícióban lévő unokaöccse a leghosszabbakat. Vagyis 4 nap alatt kb. 63 km-t kell teljesítenem. Tekintve, hogy a verseny 3 héttel lesz a NAGY BÉCSI ESEMÉNY előtt, ugyebár nem kell kétszer mondani, hogy milyen remek szintfelmérő és edzés lesz egyben. Érdemes viszont megnézni a domborzati felbontást, ennyit arról, hogy a magyar tenger lapos. Legjobban a szigligeti befutó tetszik, 50 méteres emelkedő az utolsó 600 méteren. Aki ezt kitalálta, azzal futtatnám le először. Hédi unokaöccsét innen is üdvözlöm, ez férfimunka, jó mulatság lesz, nagyon fogunk neki szorítani a célból!

Tegnap reggel egyébként újabb egyéni csúccsal hangolódtam az új évre, 15,2 km, 1:11:12 mp, +2 fokban. 

A hokis lányok pedig ma 3-1-re ugyan kikaptak Finnországtól, de remekül helytálltak és a hihetetlennek tűnő 6. helyet szerezték meg a világbajnokságon!