Futni jó!

Az elmúlt egy hétben annyi minden történt, hogy nem is tudom hol kezdjem. A karácsonyi szünet a bejgli (vagy beigli?) evés és az ezt kompenzáló futás jegyében telt. A facebookra már kitettem az idei bejgli képeket, ez az egyetlen amit a karácsonyért meg szoktam tenni, úgyhogy legyen elég annyi, hogy finom volt és ma reggel óta már csak múlt időben beszélhetünk róla.  

Az életemet a teljes hektikusságra állítottam be, ami körülbelül azt jelenti, hogy későn kelek, elmegyek futni, este valami koncert, emiatt későn fekszem, másnap korán kelek, eléggé kivagyok, délután összecsuklom, estére javulok, futok, és közben jégkorong meccsekre járok. És aztán random módon indul az egész elölről. Két dolog állandó, a koncertek általában este vannak, a jégkorong meccsek meg délután. Minden más képlékeny.

Az elmúlt hét összegzése: 4 edzés, összesen 38.6 km, ebből két egyéni csúcs, az egyik egy 2,53 km-es szakaszon Káposztásmegyeren (11:11 mp), a másik pedig ma a mogyoródi tízemeletes futópályán, 10.4 km-en 49:24 mp, 200 m szintkülönbséggel. Utóbbi akkora egyéni csúcs, hogy csak na. Kerek egy perccel jobb, mint eddig bármi. Mindezt úgy, hogy tegnap késő este még az 5kertben ugráltam Kerekes Band koncerten, hajnali 3-kor pedig még a világ legjobb sajtos-tejfölös lángosát ettem az Arany János utcai metró megálló mellett. Ennyit arról, hogy aki éjszaka legény az nappal is legyen az.

De nem ez a legérdekesebb dolog ami történt, hanem ez:

Magyarország - Németország 2-1! 

Fociban is jó lenne, de ez jégkorong, U18-as A csoportos (!) női VB van éppen. És mielőtt bárki azzal jönne, hogy női súlyemelésben is elérhetnénk hasonló sikereket, az egyrészt nézze meg a magyar csapat győztes gólját az alábbi videón, bármelyik férfi játékos is megirigyelné ezt a hidegvérű cselsorozatot és szólót, másrészt hadd emlékeztessek mindenkit arra, hogy még SOHA semmilyen korosztályban nem jutott a világ legjobb 8 csapata közé magyar csapat jégkorongban. És ezek a lányok nem hogy tisztes helytállást produkálnak, de egyenesen meccset nyernek a VB-n, így már szinte biztos, hogy jövőre is ott szerepelnek.

A magyar női jégkorongot az utóbbi 3 évig semmilyen szinten nem vették itthon komolyan. Jellemző, máshol ez nem így volt, a világ legerősebb csapatai férfi és női jégkorongban szinte ugyanazok. Szinte. Mert aztán jöttek a magyarok. Szlovákok pedig mentek a levesbe, Svájc, Lettország, Norvégia, Dánia pedig messziről figyel. Pestiesen kérdezhetnék, hogy akkor ez most hogy? A válasz is elég bizarr. Nincs magyar női utánpótlás bajnokság. Erre aztán még tanácstalanabb képet szoktak vágni, pedig a válasz egyszerű. 14 év alatt a lányok általában jobb fizikummal rendelkeznek mint a fiúk, legfeljebb a játékfelfogásuk más. Egész sok magyar jégkorongozó lány van a mezőnyben, csak mindannyian a fiúcsapatokban játszanak. Aztán 14 éves koruk után jön a kemény élet, bele kell erősödni a fiúk mezőnyébe. Az eredmény pedig finoman szólva is megdöbbentő. A magyar U18-as csapat bajnokság és nemzetközi indulások híján első ízben csak tavaly, külön IIHF engedéllyel kapott szabad kártyát egy divízió 1-es elő-selejtezőtornán való részvételre. És ha elindultak, hát szét is csapták a mezőnyt, 5-ből 5 győzelem, 37-4-es gólkülönbség. Jöhetett hát 1 hónappal később Norvégiában a már rendes divízió 1-es VB, ami annak köszönhetően, hogy az A csoportban a férfiakkal ellentétben nem 16 hanem csak 8 csapat van, jóval erősebb, mint amit felnőtt mezőnyben a férfiaknál megszokhattunk. És a magyar vonat nem lassított, 5 mérkőzés, 5 győzelem, köztük egy Szlovákia elleni emlékezetes 7-0. Az IIHF honlapja meg is emlékezett róla, hogy ekkora berobbanást a szovjet és csehszlovák utódállamok megjelenése óta nem látott a hokivilág. Eljött hát 2012 vége és a lányok immár valóban az A csoportban játszhatnak. Elsőnek a tavalyi világbajnok és minden idők legeredményesebb válogatottja, Kanada volt az ellenfél, az eredmény pedig egy ránk nézve nagyon hízelgő vereség, 1-4, de úgy hogy a 32. percben még 1-1-re álltunk és csak az utolsó harmadban dőlt el a mérkőzés sorsa. Viszonyításképpen, a kanadai csapatban a 22-ből csak 2 olyan játékos szerepelt akik 1995 után születtek és jövőre még U18-asok lesznek, nálunk meg 4 olyan játékos volt aki jövőre már nem lesz U18-as. De hogy ez se legyen elég, még soha, egyetlen európai csapat nem játszott ilyen szoros meccset Kanadával U18-as VB-n.... És jött tegnap Németország, akiket csak hosszabbításban ugyan, de egyértelműen jobb játékkal győztek le a lányok, és ezzel valóban sporttörténelmet írtak, az IIHF se fukarkodott a jelzőkkel, Magyarország folytatja valószínűtlen menetelését a VB-n. Én inkább meseszerűt írnék, de nem én vagyok az IIHF szerencsére.

Szóval kit érdekel még, hogy milyen koncertekre járok és mennyit futok? Ja, hogy közben még a Balaton szupermaratonra is beneveztem? Ugyan már, az majd legfeljebb kap egy külön blogbejegyzést. Holnap először Magyarország - Finnország, nem mi leszünk a meccs esélyesei, de szerintem már a finnek sem olyan biztosak a dolgukban, mint egy hete voltak még. Hajrá lányok, hajrá magyar jégkorong!

Ja, és BUÉK!

"2013. április 14. - Aznap leszek 38. És aznap szeretném lefutni életem első maratonját. Ez a blog az odavezető útról szól. Hogy legyen miből merítenem, amikor -5 fok van kinn és az egész épp valami nagyon hülye ötletnek tűnik."

Igen, annak tűnt! Pedig csak -4 volt!

Gödöllő mellett van egy kis erdő Máriabesnyő és az autópálya között, egy lovarda is található arrefelé, ott szoktunk futni Mikivel. Miki kétgyerekes családapa és megvan az a perverziója, hogy szombaton is legkésőbb reggel nyolckor el kell indulnunk. Persze sosem érek oda nyolcra, nekem nincsenek gyerekeim, én alvással ünneplem a szombat reggelt, nem értem miért olyan nehéz ezt megérteni.

Szóval fél 9-kor nekilódultunk a szokásos terepnek. A mellékelt térkép domborzati funkcióján látni, hogy egy remek emelkedővel indul, aztán egy erős lejtő és utána megint egy hosszú emelkedő, a végén pedig ismét lejtővel. A vége (B pont) olyan 10-20 méterrel magasabban van, de addig már volt benne majdnem 50 m szintkülönbség. Remek liftező pálya, amelynek az elején ha dumálunk, akkor a végén nagyon rosszul szoktam érezni magam. És mivel általában dumálunk, a végén nagyon rosszul szoktam magam érezni. A GPS szerint oda-vissza 5.2 km, ami kb. egy Margitsziget-körnek felel meg, nehezített terepviszonyokkal.

View Larger Map

Mikinek van egy másik perverziója is. Sokkal gyorsabban fut nálam. Ezt általában akkor szokta megmutatni, amikor már nem beszélgetek, mert az életemért küzdök. Ő olyankor elkezd gyorsítani, amit visszafelé az inkább lejtős szakaszon elég jól lehet demonstrálni. Ugyan semmi esélyem nincs, hogy utolérjem, de azért ilyenkor én is elkezdek nagyon szaladni. Namármost sikerült 11:30 körüli idővel visszaérnünk, ami akkora egyéni csúcs, hogy még azt is elfelejtettem, hogy -4 fok volt, csak valami nagyon hülye ötletnek tűnt az egész. 

Persze ha megnézzük az alábbi képet, minden relatív.

A Forma-1 versenymérnökei érezhetik hasonlóan magukat a teszttilalom idején. Megpróbálnak a szélcsatornában meg a számítógépes szimulációk között csodát tenni, aztán reménykednek, hogy erőfeszítéseik élesben is beválnak. Az edzőterem és a futógép ugyanis nem más, mint laboratóriumi körülmények között futni. Majdnem olyan. Majdnem. Csak sokkal rosszabb. Nincs menetszél, nem kell kerülgetni kátyúkat, nincsenek bukkanók, lejtők és emelkedők. Oxigén sincs. Csak egyenletes tempó és merő unalom. 

Angolul dreadmillnek csúfolják, ami a treadmill (futópad) és a dread (rémisztő) szavak kombinációjából született. Magyarul inkább "unópad"-nak fordítanám, rémisztőnek egyáltalán nem látom.

De mondok mást. Ha mondjuk a földönkívüliek belenéznének a távcsövükbe és épp egy edzőterem ablaka mögött egy helyben loholó futókat látnának, mit gondolnának? Szerintem azt, hogy a humanoidok éppen az emberi test elhasználódását tesztelik, azokon a kütyükön épp mérik, hogy melyik test mennyit bír. Azt nem hiszem, hogy feltételeznék, hogy ezek a hülyék ezt saját akaratukból, kedvtelésből csinálják. 

Szóval megpróbáltam tenni az unalom ellen. Otthon indulás előtt utolsó pillanatban még felmarkoltam a British Airways járatáról jó magyar módon eltulajdonított fülhallgatót, mondván, hogy a futógéphez van TV és majd nézem és hallgatom. Nem tudom hogy csinálják ezek a légitársaságok, de ami a gépen még működik, az otthonra elromlik. Sercegett, a magas hangoknak lőttek és csak valami rettenetes szörcsögés jött ki belőle. OK, akkor keressünk valami mást, zene ma nem lesz. Kapcsolgatok a TV-n, bejön a Cosmo Disc, meg a vibrátoros zsírleszívó, vagy ha minden kötél szakad, akkor van vizet és foltot egyben felszívó porszívó már 1 milláért. 10 perce futok, még 35 perc. Na kapcsoljunk tovább. Tátogó hírműsorok, nemzetiségi Spravy Novosty, atyaég. Nagy nehezen találok valami dokumentumfilmet, épp macik mennek a réten.  30 perc. Maciknak vége, reklám van, jönnek megint a dél-koreai késeikkel. Kapcsolunk. 25 perc. Végre találok valami sportot. Vagyis curlinget, sportot nem találtam. Akkor inkább a teleshop. 20 perc. Megint berakom a fülhallgatót, Robbie Williams és Nicole Kidman énekel. A klipből felismerem a számot, jó szám, bár nem hallom. Néha a közép és a mély bejön, a refrént jobban hallani. Nicole Kidman még mindig jó csaj. 15 perc. Gyorsítok, felnyomom 16 km / órára. Ha már nincs semmi, haljunk meg hősiesen. Közben azért nem adom fel, ember higgy és bízva hízzál, csak nem lehet minden csatornán szemét. 10 perc van hátra és belátom, hogy mégis jobb volt a Kádár korszak. Akkor csak egy szar csatorna volt, most mind az ötven az. 5 perc, kezdek lassítani. Látom  a fényt az alagút végén. Ja nem, az a troli, most fordul be a Huba utcán és belevilágít a szemembe. Aztán csak letelik, a stop gomb megnyomása és a TV kikapcsolása a csúcspont, erre vártam 45 perce.

Azt mondtam, hogy mindez reggel 7-kor történt? És hogy futás előtt vettem egy 15 alkalmas bérletet? Még van hátra 14 alkalom. Ha a többi is ilyen lesz, mégis megveszem azokat a dél-koreai késeket.

Örömmel értesítünk minden kedves csúszkálni vágyót, hogy hosszú szünet után a tegnapi napon ismét megnyitotta kapuit az ország egyetlen és e tekintetben egyedülálló 5,3 km hosszú, a Margitszigetet körbefutó jégpályája, amely a nap 24 órájában, díjtalan belépés mellett várja az érdeklődő öngyilkosjelölteket.

De most komolyan. Eddig egy majdnem lázba torkolló megfázás vetette vissza a szorgos edzésmunkát, erre tegnap beáll a szibériai tél és a futópályámnak is lőttek. Már a szigetre futva menet sem tetszett, hogy a pocsolyák teteje mind jéggé fagyott, de ott még legalább lehetett kerülgetni és száraz szakaszon futni. Aztán a szigeten már nem volt menekvés, a Duna közelsége miatti pára szépen lecsapódott és vékony filmet képezve olyan szépen fagyott rá a műanyag rekortánra, hogy ha akarták volna se tudtak volna jobb jeget csinálni.

A terv az volt, hogy futok egy intervallumos kört, vagyis 500 méter gyors, 500 méter lassú, és így körbe. Ebből az lett, hogy a jeges szakaszokon a túlélésért küzdöttem, ahol meg jobb volt a felület ott megnyomtam. Klári nevű ismerősöm (innen is üdvözlöm, ha olvassa) javasolta ezt az edzési módot, hogy ezzel lehet igazán fejlődni. A pontos fiziológiai okát nem tudom, de tény, hogy eléggé kipukkantam a végére, a leggyorsabb 500 méterem egyébként 1p 50mp volt, a leglassabb pedig 3 perc kereken, átlagban pedig a kört 26p 10mp alatt tettem meg, ami a körülmények ismeretében, betegségből visszatérve teljesen vállalható idő szerintem.

Legközelebb megint nekivágok egy ilyen körnek, csak az a kérdés, hogy korcsolyával menjek vagy szánkóval.

(a kép csak illusztráció, bár a valósággal kísérteties hasonlóságot mutat)

Minden futással foglalkozó blogon, újságban, edzéstervben azt olvasni, hogy a téli felkészülés során arra kell legjobban figyelni, hogy ne fázzunk meg. Isten bizony, esküszöm, figyeltem rá. Aztán mégis, sikerült jól megfáznom. 

Kedden késő este kifutottam a szigetre, futottam két kört, aztán vissza az irodába, olyan 15 km körüli táv. Már közben éreztem, hogy nem megy olyan jól, hiába érzem erősnek a tempót, épphogy 5 percen belüliek voltak a kilométerek. Erre kicsit meg is nyomtam, hogy biztos csak a kezdeti fáradtság, majd belejövök. Végül tényleg egész jól belejöttem, 15.2 km - 1:14:11 mp. És valószínűleg ez tette be a kaput, másnap már fájt a fejem, elment a hangom, kapart a torkom és a hidegben még a térdem is megfájdult. 

Szóval ez a hét a lábon kihordom a betegséget jegyében telt, így maradt a munka és a futás lett az áldozat. Na jó, valószínűleg a múlt szombati Brains, a csütörtöki Punnany Massif és pénteki Irie Maffia koncertek sem alapozták meg a gyors formába lendülést... De ha már nincs futás, akkor emlékezzünk meg az elmúlt hét zenei sikerélményeiről.

Múlt szombaton a Közgáz Gólyabálon kötöttem ki. Én, 37 éves fejjel... Elég megdöbbentő élmény volt olyanokkal együtt ugrálni a Brains koncerten akik akkor születtek amikor az én gólyabálom volt... Azon akkor - 1994-ben - Republic volt a főzenekar, jut eszembe. Egyetlen mentségem, hogy egyrészt velem egyidősökkel voltam, másrészt nem tudtam, hogy a Supernem / Heaven Street Seven és Brains koncertek apropója maga a Közgáz Gólyabál. Még a Pesti Esti is különszámmal jelent meg, három színpadon mentek a koncertek, tényleg nagy buli volt. És itt fedeztem fel a magyar popzene legújabb csillagát, a Soerii & Poolek formációt, akiknek a zenei stílusát mondhatni lehetetlen elhelyezni az egyébként is zavaros magyar poptérképen. Nehéz megfogalmazni, hogy ez mi. Paródiának - zeneileg legalábbis - túl komoly, komolynak viszont nem komoly. Zenei stílusuk leginkább a nagyon gagyi jelzővel illethető, mégis, közös számuk van Péterfi Borival, Fluor Tomival, Szikora R-GO Robival, megjelenik Lovassy András, néha a Supernem, néha a Heaven Street Seven tagjaival közösen lépnek fel... Jó számuk egy sincs, talán a Petőfi Rádióban mostanában nyomott Brutális Nyár az egyetlen jobban hallgatható, de a klipjéből ott is kiderül, hogy azt sem gondolták komolyan. A koncertjük pedig elementáris, ezek nem normális emberek, hihetetlen performance. És akkor Kautzky Armand korszakos alakításáról még nem is szóltunk, ha ezen a héten nem néztük meg Gyuri kollégámmal vagy 30-szor, akkor egyszer sem, már fájt a hasunk a röhögéstől. A Soerii & Poolek körülbelül annyi, mint ami ebben a barbár klipben össze van sűrítve. Se több, se kevesebb.

Csak a rend kedvéért, tessék INKÁBB EZEKET hallgatni, jobban megéri:

Nem is lenne rossz. Már el is képzeltem egy sűrűn lakott várost, ahol a legnagyobb bevásárlóközpont közepén egy sokemeletes, megmászható, több szinten egyszerre futható pálya lenne. De nem. A tízemeletes futópálya Mogyoródon található.

A lakópark, ahol lakom egy domboldalra épült, így az alja és a teteje között kb. 25 m szintkülönbség van. A parkfalun egy 1300 méteres út visz körbe, aminek ugyan van olyan szakasza, ami majdnem szintben van, de inkább csak fel- meg lefelé szaladhat az ember, ami azt jelenti, hogy egy kör megtételével lényegében leszaladunk, majd felszaladunk egy 10 emeletes lakótelepi házra. Innen neveztem el tízemeletes futópályának. Ebből szoktam nyolcat megcsinálni.

Edzésnek szuper, élvezetnek már kevésbé. Az első kör még könnyen megy, akkor még bírom tüdővel, illetve a falu tetején lakom, tehát lefelé indulok. Viszont a másodiktól igazi gyötrelem. A kör lejtése és emelkedése ugyanis egyáltalán nem szimmetrikus, van benne egy kb. 700 méteres lejtő, egy 200 méteres sík egyenes és egy nagyon durva, kb. 400 méteres emelkedő. És azon a 400 méteren emelkedik 25 métert.

Amikor először kezdtem otthon futni, még fordított irányban futottam, hosszú emelkedő és rövid, gyors lejtő. Csak ezzel az volt a baj, hogy a lejtős résznél majd' elrepültem és szabályosan fékezni kellett, az emelkedő meg hosszú volt és alattomos. Úgyhogy egy fél éve gondoltam egyet és megfordítottam. A hatás megdöbbentő volt.

Elsőre 7:30-as kört futottam és meg kellett állnom. Mintha hegyet másztam volna. De aztán szép lassan rászoktam a mazochizmusra. Először csak 2-3 kör, aztán elkezdtem nyolcakat futni.

Nagyon hatásos edzés. Lábra kiválóan gyúr, szemmel látható a hatás, a tüdőm majd' kiszakad, de a gyors kilométerek sík terepen ennek lesznek köszönhetők, lefelé meg gyakorolható a fussunk minél gyorsabban játék. Amióta így edzek otthon, fél év alatt 6 percet javult a félmaraton időm, 12 km-en meg percekkel 1 órán belülre kerültem. Hat éve futok, de idén fejlődtem csak igazán.

Az időeredmények is egyre jobbak, tegnap délután már 6:20-as átlagokkal mentem, vagyis emelkedő ide, lejtő oda, már 5 percen belül megy így is az 1 km.

Azt mondtam edzésnek szuper, élvezetnek már kevésbé? Nem egészen. Élvezet megcsinálni, és élvezet bárhol máshol futni utána. Szóval a hegyre futást mindenkinek csak ajánlom, megéri.

14+7+21 km. És 200 m valahogy elszórva. Ez a balatoni matek, a rendhagyó maraton, amit két nap alatt kellett teljesíteni.

A célom eredetileg az volt, hogy tisztességgel lefussam, szintidőket inkább csak viszonyításként fogalmaztam meg, igazából fogalmam sem volt, hogy 3 ilyen táv, hidegben, gyors egymásutánban mit hoz majd ki belőlem. Ehhez képest sikerült életem leggyorsabb 14 és 7 km-ét megfutni és második leggyorsabb félmaratonját. Nem rossz, azt kell mondanom, nem rossz.

Persze nem mondom, hogy most nem érzem úgy, mint akit egy baseball ütővel jól elvertek, főleg a félmaraton vége volt rettentően nyögvenyelős. De a lényeg, hogy megcsináltam, utólag más nem számít.

Többen kérdeztétek, mi a jó egy versenyben, főleg ilyen időben. Az ember még fizet is érte, holott futni bármikor lehet. Hát, igen. Tessék elindulni egy ilyen versenyen és akkor mindenki meglátja. A hangulat, a rengeteg pozitív energia, a jó buli az ami egy versenyt megkülönböztet egy mezei futástól. Manapság rengeteg negatív dolog éri az embereket, tegyük hozzá, hajlamosak is vagyunk a dolgokat borúsabbnak látni mint amilyenek, ehhez képest egy ilyen versenyen hatalmas a kontraszt. Mindenki motivált, egészséges izgalommal tekint az elkövetkező kilométerekre és megpróbálja a legtöbbet kihozni magából. Itt senki sem egymás ellen versenyez, hanem önmagáért. Sokszor látni, hogy ismeretlenek bíztatják egymást, összeállnak, húzzák  a másikat. Az ellenfél csakis önmagunk és nem valaki más. Ezeket az élményeket semmilyen edzéssel nem lehet még csak megközelíteni sem, nemhogy reprodukálni. Egyszerűen süt a pozitív energia egy ilyen eseményből és ezt jó érezni, jó emlékezni rá, és jó visszatérni.

Katával, egy futásban eléggé jártas ismerősömmel indultam, vele nyomtam le a Nike félmaratont is szeptemberben. Az egy nagyon szép történet volt, egy rövid kitérőt hadd tegyek: Még augusztusban, a verseny előtt kb. 1 hónappal meséltem neki arról, hogy készülök megfutni életem legjobb félmaratonját, erre azt mondja, hogy az neki is tetszene, ő is jönne. Sokat nem tudtam Katáról, de nem akartam kedvét szegni, mondtam hát, hogy persze, jöjjön. Aztán gondoltam, micsoda hülye vagyok, jól a nyakamba vettem a problémát, ott pesztrálhatom majd és nem tudom a saját ritmusomat futni. Aztán eljött a nagy nap, elrajtoltunk, erre Kata elkezd szaladni. Mondom neki, Kata, ne rohanj, nem fogod bírni. Ez egy félmaraton, nem szigetkör. Első kilométer, 5 perc kereken, úgy, hogy az indulásnál csak gyalogoltunk. Kata, ne szaladj, nyugi. 2. kilométer, 4:50. Kata, ne hülyéskedj már, még pár km és kidőlsz. 3. km, 4:55. Feladom, akkor fussunk. Kb. 15 km-nél szakadt nálam el a cérna, azt mondja lassulunk. Ne már, dehogy lassulunk! Megyünk a mezőnnyel, nézz körbe. Ránézek az órámra: 5:20. Hú, bakker. Jó, akkor ne lassuljunk. Olyan 17 km-nél még láttam, aztán legközelebb a célban. Állítólag nagyon kellett pisilnie. A verseny után, miután szembesítettem azzal, hogy mit tett velem, elárulta, hogy korábban versenyszerűen atletizált, középtávfutó volt, kb. 2 éve hagyta abba a gimnázium végén, mert már túl sok volt. Egyébként 1500 méteren általában nyert. Fasza. Kösz, hogy szóltál. De legalább megfutottam életem leggyorsabb félmaratonját, úgy 4 perccel jobbat, mint eredetileg terveztem. 

Szóval szombat reggel fél 11-kor indult a mezőny, kb. 450, mindenre elszánt őrülttel, akik a ködös, 7-8 fokos reggelen a forró tea és kalács helyett a párás hideget választották. Az első etap 14 km volt, kicsit ingerszegény utcákon, Siófok télen nem a dübörgő bulikról híres, azt hiszem. Egy 7 km-es kört kellett kétszer megtenni, nem is volt gond, egyedül a szabad strandon keresztül vezető rész volt, ami nem tetszett, mert a kissé mély, füves talajon kellett loholni, és az időben visszavesz. Katát 12 km-nél végül kissé lehagytam, szegény, addig bírta, nem aludt állítólag rendesen egész héten. Ahhoz viszont hozzásegített, hogy 14 km-en átlag 4 perc 48 mp-es kilométereket fussak.

 Délután fél4-kor indult a második menet, közben lehetett egyet ebédelni. Rettentően belekezdtünk, 4:30-as kilométereket mentünk, amit én kb. 3 km-ig bírtam, aztán felszólt a gyomromból az ebédem, hogy nem kéne... Kata persze megint szaladt boldogságában, valahol jó fél perccel előttem ért be, de így is irdatlan erős tempót futottam, átlagban 4:38-at. Nem is voltam olyan fitt, mint délelőtt, itt már elkezdtem érezni, hogy ennek a hétvégének hátra van még a neheze.

Vasárnap délelőtt 11-kor aztán elrajtolt a félmaraton. Már legalább 2000-en voltunk, rengetegen jöttek csak félmaratont futni egyéniben vagy váltóban. Katával beálltunk 4:55-4:57-es tempóra, nagyon jól ment, néha még be is gyorsultunk. Jött a féltáv, 52:09, azt éreztem, itt ma minden összejön. És akkor elkövettem a nagy hibát. Nem akartam megállni frissíteni, nem éreztem szükségét, hogy a hidegben jéghideg vizet igyak. Katának több esze volt, viszont ő meg azzal purcantotta ki magát, hogy be kellett, hogy érjen. Jött az újabb frissítő 15 km-nél, Kata megint megállt, én konokul mentem tovább. Az okos ember állítólag más kárán tanul, a szamár meg sajátján. Akkor én már szamár se lehetek, mert nem először hittem azt, hogy nem kell inni, menni fog. 16 km-nél elkezdtem lassulni, 17-nél pedig megkezdődött a gyötrelem. Ha azt érzed, hogy szomjas vagy, akkor már nagy a baj. 16 km-től már 5:20-as kilométerek, 18-tól 5:30... 20 km-nél aztán, amikor már látni a célt, szinte húz befelé, még gyorsulni is sikerült valamit, de egy örökkévalóságnak tűnt mire beértem... Igen, megint megtanulhattam, hogy aki sokat markol az keveset fog. Ha megálltam volna frissíteni, lehet, hogy vesztettem volna 20-30 mp-et, de nem rogyok össze az utolsó 4-5 km-re, közel 2,5 percet veszítve az addig szépen felépített időeredményből.

De megcsináltam, és utólag csak ez számít. Semmi más. Még az sem, hogy úgy érzem most magam, mint akit egy baseball ütővel jól elvertek.

Mert reszkess Balaton, jövőre veled, ugyanitt. Jövök!

Ennyi nap van hátra Bécs meghódításáig. Ami a töröknek nem sikerült, nekem muszáj lesz.

Nagyon köszönöm mindenkinek a bátorító szavakat, nagyon jól esett, hogy ilyen sokan és ilyen jól fogadtátok ennek a blognak az indulását. 

Sokat gondolkodtam, hogy kik és miért olvasnák majd ezt a blogot, milyen gyakran írjak és miről. Aztán arra jutottam, hogy megpróbálok nagyjából olyan rendszerességgel jelentkezni, ahogy az edzéseket ütemezem. Ez nagyjából heti 2-3 alkalom, a vége felé talán egy picit több, de semmiképpen nem fogom teleszemetelni senki postaládáját. A téma is elég változatos lesz. Persze a futásé lesz a főszerep, de azért nem csak ennyiből állok. Tuti nem fogom megállni, hogy egy kis zene, jégkorong vagy utazás ne keveredjen majd a témák közé. Az adótanácsadástól viszont megkímélek mindenkit, meg lehet nyugodni!

Just for the records. Mai edzésem egy 10 km-es normál futás volt, 48 perc 19 mp. Mindez 6-7 fokban magamhoz képest igen jó idő, jóval 5 perces kilométereken belül. Ennél persze tudok gyorsabbat is, csak annak ma nem sok értelme lett volna. Hétvégén ugyanis máris jön az első nagy kihívás, a Balaton Maraton, addig nem kéne leamortizálni magam. 

Nem kell megijedni, nem gondolom ezt a blogot kivégezni rövid úton azzal, hogy már szombaton lefutom a 42-t, okafogyottá téve minden további erőfeszítést Bécsig. Nem, a Balaton Maraton egy kétnapos rendezvény, a 42 km-t három részletben kell lefutni. Szombat reggel egy 14 km-es szakasszal indulunk, utána ebéd, aztán délután tolunk újabb 7 km-t. Ettől már jól alszik az ember, másnap reggel pedig, kicsit meggyötört tagokkal neki lehet vágni egy félmaratonnak.

A célom leginkább az, hogy tisztességgel végigfussam, hiszen 2 nap alatt soha nem futottam még ennyit. Ha pedig van erőm hozzá, akkor megpróbálok valami jobb időt is futni. Amivel már nagyon boldog lennék: 14 km-en 1 óra 8 perc, 7 km-en 33-34 perc, félmaraton 1 óra 48 perc. Persze sok múlik az időjáráson is, ha pl. fúj a szél és esik az eső, akkor már annak is örülni fogok ha megúszom megfázás nélkül.

Kezembe került egy edzésterv maratoni futáshoz. Na, ezt gyorsan ki is dobom a szemétbe. Munkanélküli embereknek írták, vagy nem tudom, heti 4-5 edzés, 15-20 km-ekkel. Már kezdtem elbizonytalanodni, de akkor megnéztem mit írnak a félmaratonra és megnyugodtam. Azt is szahanovistáknak szánták, én. kb. harmad annyi edzéssel készültem fel az első félmaratonomra mint ami elvileg javallott és jelentem élek és virulok azóta is. 

Maratonra egyébként nem úgy készül fel az ember, hogy edzésként lefutja néha. Nem, a maratont csak versenyen futnak, az ugyanis egy meglehetősen egészségtelen műfaj, fáj utána mindene az embernek, de leginkább az izületei. Szóval 5-10-15 km-es távok azok amit futni kell, nagy ritkán egy nagyon lassú tempóban lefutott 30-as, de az is csak azért, hogy a monotonitáshoz hozzászokjunk. Azt mondják a hozzáértők (értsd: akik már futottak maratont), hogy aki egyszer lefut 30 km-t, annak már a 42 is menni fog, egyedül fejben kell hozzáerősödni. Én egyszer már lefutottam, de csak versenyen (erről majd még persze lesz szó), edzésen még csak félmaraton sikerült. 30 km ugyanis olyan, de olyan baromi unalmas tud lenni, hogy a Margitszigeten 4 kör után eddig mindig feladtam (az kb. egy félmaraton).

Néha elgondolkodom azon, hogy mi lett volna ha a görögök és a perzsák nem Marathonban ütköznek meg, hanem mondjuk Spártában és a hírnöknek 153 km-t kellett volna loholnia. Először is nem halhatott volna meg 42 km után, mert akkor sose tudjuk meg mi volt a csatában, másrészt mekkora szívás lenne most, áprilisban a Bécs-Tatabánya versenyen kéne indulnom. És akkor még szerencsém lenne, mert ha a csata Rhodoszon lett volna, akkor kurva sokat úszhatnék is.

Na menjünk aludni, az első edzés letudva.