Futni jó!

Eredetileg Ukrajna és Korea volt versenyben a VB rendezésért, de szerintem senki nem drukkolt igazán Ukrajnának. Szapporó nagyon jó ómen volt egy újabb távol-keleti VB rendezés szempontjából, és ha nekem kellett volna választanom látatlanban a két helyszín között, nem is lehetett volna kétséges, hogy Dél-Korea legyen a befutó. Az már csak szerencsés körülmény, hogy a Magyar Jégkorong Szövetség is így gondolta ezt és a csapatok végül megszavazták Koreát.

Pillanatok alatt összeállt egy facebook csoport a szurkolók szervezésére és azonnal tudni lehetett, hogy soha nem látott számú magyar fog elindulni 2014-ben Koreába. Összehasonlításképpen, a Koreában jelenleg élő magyarok száma nem éri el a százat, ehhez képest egyszerre 100-150 magyar szurkoló simán megtöbbszörözte a magyar jelenlétet az országban.

A magyar követség persze semmit nem tudott minderről, akkor fogtak csak gyanút, hogy valami fura dolog van kialakulóban, amikor a szurkolók által leginkább favorizált Yellow Brick szálloda, látva a nagy számban és egyszerre, kb. 7-8 hónappal korábban befutott foglalások számát felvette a magyar követséggel a kapcsolatot, érdeklődve, hogy miféle dolog van itt készülőben… Ez alapján aztán a követség is elkezdett nyomozni és rátalált a szurkolókra. (A magyar követség aktivitása egyébként itt nagyjából ki is merült, fontoskodtak ugyan még egy kört a jegyek foglalása kapcsán, ez azonban inkább csak rontott a helyzeten, végül senki nem ott ült amit a követség lefoglalt, de a szervezési szerencsétlenkedéseket most már fedje inkább jótékony homály.)

A repülőút Isztambulon vezetett keresztül, elképesztő volt az isztambuli repülőtér, a reptéri buszok ugyanúgy kerülgették egymást, mintha csak a városi forgalomban lennének, dudáltak, tülekedtek, a repülőgéphez pedig vagy 5 percen keresztül mentünk a betonon, hiába, nem egy Ferihegy. Az út átszállással együtt kb. 14 óra volt odafele, nekem elég jó az alvókám és nem is sokra emlékszem az útból…

Megérkezésünket követően toporogtunk egy órát a reptéren mire a sok krikszkraksz között megtanultunk kiigazodni, rá kellett jönnünk, hogy szinte minden ki van írva angolul is (de legalább latin betűkkel), csak kicsit jobban kell keresni. A koreai emberek szerintem rendkívül barátságosak, angolul ugyan nem nagyon tudnak, viszont ezt megpróbálják lelkesedéssel kompenzálni. Aki tud is angolul, az is úgy beszél, mint aki tényleg tankönyvből tanult volna és nagyon megmosolyogtató dolgokat (és kiejtéssel) tudtak mondani.

A szöuli metró szerintem a világ egyik legjobb metróhálózata, felfoghatatlan hosszú vonalak keresztezik egymást (az egyiknek 96 megállója volt!) és mindent bemondanak angolul is, pedig külföldiekkel nagyon keveset találkoztunk.

Azt, hogy Koreában hoki VB-t rendeznek, viszont szerintem csak mi tudtuk, Koreában a jégkorong nem valami népszerű, vagy inkább úgy fogalmaznék, a baseballon és a focin kívül nem is nagyon ismernek más csapatsportot. A nyitómeccs ennek megfelelően - kissé csalódáskeltő módon - nem is teltház előtt zajlott, hiába kezdtünk a házigazdákkal, a 3500 fős csarnok jó ha 80%-ban volt teli. A nyitómeccs egyébként rettentő fontos volt a magyar csapatnak, a tavalyi VB-n épp Korea tréfált meg bennünket a második nap, úgyhogy nem lehetett ezt a meccset félvállról venni. Ha kikapunk, akár ki is eshetünk, tehát az egész VB-t meghatározhatta, hogy mi lesz az első (szó szerint sorsdöntő) meccs eredménye.

És akkor a szurkolók. A koreaiaknak teljesen ismeretlen volt az a szurkolási mód, amit a magyar szurkolók bemutattak. Náluk inkább csak tapsolnak, integetnek a zászlókkal, illetve ha helyzet van, elkezdenek hangosan kiabálni (pontosabban sikoltozni). De szurkolni nem igazán tudnak. Így a TV közvetítésben szinte csak a 100 magyar szurkoló hangját lehetett hallani, a vágóképekben pedig (mivel a koreai közönség nem produkálta magát), annyit mutattak bennünket, hogy az otthoniak arcról felismerhettek szinte mindenkit. Az első harmadban legalább 10 üzenetet kaptam barátoktól, hogy remek bajszot növesztettem és csak így tovább, jók vagyunk.

Mivel fontos meccs volt, szerencsére nem csak mi gondoltuk komolyan a szurkolást (a meccs közepére a hangomból már csak hírmondó maradt), de a csapat is elég jól beleállt a mérkőzésbe és bár 6-1 után volt egy magyaros megingásunk, a vége mégiscsak magabiztos 7-4-es siker lett. Az első, a negyedik és az utolsó gólunk nálam igazi extázis volt, az első irtózatosan fontos volt, a negyediknél mertem elhinni, hogy ez a meccs meglesz és a hetediknél lett ez teljesen biztos. Életem három legjobb szurkolása között biztos ott van ez a nyitómeccs.

A jó kezdés tehát megvolt, de másnap délben azonnal egy kőkemény derbi várt ránk az ukránokkal. Nem csak a csapat, de mi szurkolók is elég fáradtak voltunk, hiszen az esti utolsó meccs után a miénk volt a következő nap első meccse is, az ukránok viszont 8 órával többet pihenhettek, ami ilyen szoros menetrend mellett hatalmas előny. Sajnos ez a meccsen is meglátszott, az ukránok egyébként is csak ránk készültek, a szapporói kudarcuk és a két évvel ezelőtti B csoportos kiesésük után (amiben a magyar csapatnak igen vastagon benne volt a keze) szerintem igazi bosszúra készültek és – sajnos – ez maradéktalanul sikerült is nekik. Elképzelés nélküli, kaotikus játékot mutattunk, a játék minden elemében vertek bennünket, a sebességkülönbség és a reakcióidő volt az igazán szembetűnő. Az egyetlen pozitívum, hogy kizárólag emberelőnyből tudtak nekünk gólt ütni, és hogy Hetényi Zolika fantasztikusan védett, de így is sima 0-3-as zakó lett a vége.

Jöhetett a szünnap. Azt gondoltuk, Szöul rengeteg látnivalót tartogat, de gyorsan be kellett látnunk, hogy ez egyáltalán nem így van. Lássuk be, Szöul nem egy turistalátványosság. A méretei ugyan megdöbbentők (26 millió ember!), de városépítészetileg kiábrándítóan sivár, kizárólag beton- és bádogépületek alkotják, 50 évesnél régebbi épületük szinte nincs is, a zöld felületet pedig mikroszkóppal kellett keresni, emiatt rendkívüli volt a szmog is. Úgy tűnt, mintha a modern Korea nem is nagyon szeretné ápolni a múltból hozott örökségét, az egész életvitelük az amerikai életmód beteges utánzásának tűnt, de lemásolni persze nem tudták teljesen, így az öltözködésük európai szemmel inkább ijesztőnek tűnt, a zenéjük pedig olyan, mint a Magyarországon is jól ismert Gangnam Style, valami meghatározhatatlan vacak, amit K Pop-nak neveznek. A kaják viszont – már ha be merjük vállalni az utcán étkezést – egész jók, bár volt pár nagy betlizésünk ezzel is. Az viszont az igénytelenség netovábbjának tűnt, hogy az átlag koreai a boltban veszi meg a porlevest, ott tesz hozzá vizet aztán teszi be a bolti mikróba és meg is van az ebéd. A legrosszabb pedig, hogy a rossz példa ragadós és pár nap után már én is a bolt előtt álldogálva ettem a frissen mikrózott műkaját.

A VB viszont folytatódott és egy egész jól sikerült, de 2-0-ra elvesztett (papírformaszerű) szlovénok elleni mérkőzést követően jöhetett két verhető ellenfél, Ausztria és Japán. Az osztrákok más körülmények között abszolút nem a verhető kategóriába sorolandók, de a szocsi olimpiát követő botrányok miatt (volt egy kis elhajlásos ünneplésük a norvég meccs után, ami miatt aztán a szlovénektől nagyon csúnyán kikaptak és kiestek), Koreába egy nagyon fiatal és rutintalan csapattal érkeztek. Mondjuk rutinból nálunk sem volt teli a padlás, a magyar csapat volt az egyik legfiatalabb a mezőnyben, ami egyrészt jó jel, másrészt viszont elég veszélyes is, bár utólag azt mondhatjuk, hogy jól sikerült a fiatalítás.

Szóval nekimentünk az osztrákoknak, nagyon keményen. Most ők jártak úgy ahogy mi az ukránok ellen, övék volt az előző esti meccs Korea ellen és mi pihenhettünk többet. Az első harmadban 16-3 volt a kapuralövési arány a javunkra és csak az isten mentette őket meg valami rettenetes zakótól. A második harmadban aztán jöttek a magyar gólok is, elhúztunk 2-0-ra, de utána viszont a semmiből feljöttek (ez a mi fiatal rutintalanságunk példás bizonyítéka is volt), át is vették a vezetést, viszont kétszer is visszajöttünk a meccsbe és 4-4-nél még egy kapuslehozatallal is megpróbálkoztunk, mert ha azt belőttük volna, akár a feljutás is elérhető lett volna a japánok ellen. Nem lőttük be, sőt, a hosszabbításban kettős emberelőny sem volt nekünk elég és végül – ahogy az lenni szokás – a sok kimaradt helyzet megbosszulta magát és egy hirtelen megindulásból el is döntötték a meccset. Ritkán vagyok ennyire ideges, de akkor bármit szét tudtam volna verni ami a kezem ügyébe kerül, olyan közel volt az osztrákok elleni történelmi győzelem. Ja, mert 30 éve nem tudjuk őket megverni. Most sem jött össze.

És akkor ejtsünk pár szót az osztrák szurkolókról is, ugyanis ők voltak a magyarokon kívül az egyedüliek, akik értelmezhető létszámban jelentek meg Koreában, összesen voltak talán 20-an is. Elég sok sztereotípiám volt osztrák emberekkel kapcsolatban, ezek inkább általános társadalmi becsípődések, aminek nincs sok alapja, de mégis úgy gondolja az ember, hogy ez az ő tapasztalata is. Tisztelettel jelentem, az osztrák szurkolók nagyon király csávók! Már az első nap összebarátkoztunk velük, semmi birodalmi kultúrfölény, rengeteget tudtak a magyar hokiról, úgy tűnt egyáltalán nem néznek le minket és nagyon örültek, hogy új barátokra tettek szert. Sosem gondoltam volna, hogy osztrák szurkolóktól fogom megtanulni, mi az a szurkolói fair-play. Vagy nem is tudom minek nevezzem, még most is megborzongok bármikor rágondolok.

Történt ugyanis, hogy az osztrákok kicsit elkönnyelműsködték a VB-t és az ukránok és ellenünk csak hosszabbításban behúzott győzelmek miatt két pontot is elszórtak, ami végzetesen hiányozhatott volna, ha a japánok megvernek bennünket, ők pedig kikapnak a papíron jóval erősebb szlovénektől. A bajaikat pedig csak tetézte, hogy a magyar csapatnak ez már tétnélküli meccs volt, simán benne volt a pakliban, hogy a magyarokat ez a meccs már nem érdekli és akkor – kisebb világszenzációt keltve – a japánok lettek volna a másik feljutó csapat. Az osztrák szurkolók így – nem először egyébként a VB alatt – beálltak a magyar táborba és együtt szurkoltak velünk a magyar csapatnak.

Az igazán meglepő dolog viszont ez után jött. Hiába tétnélküli a meccs, a magyar csapat az egész torna alatti legjobb játékát mutatta be és bár sajnos a rutintalanságunk miatt kaptunk teljesen felesleges gólokat, végig kontroll alatt tartva a meccset végül – ha csak büntettőkkel is -, de megvertük azt a japán csapatot, akinek ezen úszott el a feljutás. Az osztrák szurkolók némelyike a magyar himnusz alatt sírta el magát, de az igazán nagy pillanat ez után jött.

Miközben mi önfeledten ünnepeltük a csarnok előtt a magyar győzelmet (és számunkra egyben a VB utolsó meccsét is), egyszer csak feltűntek az osztrák szurkolók, két rekesz sört tartva a magasba. A meccs után ugyanis nyomban elszaladtak a sarki boltba, megvették talán a teljes készletet és mindet elhozták nekünk, mert úgy érezték, ennyivel tartoznak a magyar csapatnak és szurkolóinak. Ők ugyanis úgy érezték, a magyarok jóvoltából jutottak fel az A csoportba. Jól érezték, mert a következő meccsen ki is kaptak a szlovénektől, ha mi nem verjük meg Japánt, jövőre is együtt szurkolnánk velük a B csoportban. Mondjuk ebből a szempontból sajnálom, nekem hiányozni fognak.

Ez a kis video szerintem mindent elmond, milyen volt a hangulat, benne a szenzációs magyar és nemkülönben szenzációs osztrák szurkolókkal. Ejj, de visszamennék, most azonnal.

https://fbexternal-a.akamaihd.net/safe_image.php?d=AQBaEGmRI8P5pNsJ&url=https%3A%2F%2Ffbcdn-vthumb-a.akamaihd.net%2Fhvthumb-ak-ash3%2Ft15.0-10%2Fp526x296%2F1976327_232438680279667_232437810279754_36797_366_b.jpg&jq=100

Éééés igen. Visszatértem. Pár hónap „alkotói szabadság” után végre úgy láttam, ideje lenne ismét életet lehelni ebbe a blogba, még úgy is, ha most nem a futás, hanem másik kedvenc hobbim, a jégkorong szolgáltatja az apropót. Utólag is köszönöm a sok noszogatást, amit a hírek hiánya miatt kaptam az elmúlt fél évben, jól esett hallani és érezni, hogy sokaknak hiányoznak a rendszeres híradások.

Pár alkalommal már itt, a blogon is megemlékeztem róla, hogy a jégkorong nekem lassan inkább életformává, mint hobbivá válik. Megért volna egy diadalittas blogbejegyzést már idén januárban is a hír, hogy immár nem csak szurkolok, de gyakorlatban is űzöm ezt a sportot. Én, aki ha felkelésről van szó, még felnőtt fejjel is gyerekes hisztit tudok levágni bármelyik hétköznap reggel, a jégkorongért képes vagyok reggel 7-kor már a jégpályán lenni, felöltözve, teljes felszerelésben. Jó, jó, persze halál béna vagyok, de nem is ez a lényeg.

A jégkorong nálam egy beteges szenvedély, bármiről legyen szó, lehet az U18-as női felkészülési torna, junior bajnoki mérkőzés, olimpiai selejtező, MOL liga, EBEL középszakasz-meccs Klagenfurtban, vagy éppen világbajnokság bárhol. Mindegy. Az a lényeg, hogy jégkorongot lássak.

Korábban azt gondoltam, ilyen megszállottból mint én, alig van az országban. Aztán elindult a jegkorong.blog.hu, ahol először csak az interneten, aztán egyre többekkel személyesen is sikerült kapcsolatba lépnem és kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül.

A jégkorong mindig is egy sajátos társadalmi szubkultúra volt, nem csak itthon, de külföldön is. Tapasztalatból mondom, egy átlag jégkorongszurkoló intelligencia hányadosa jóval meghaladja a fociszurkolóét, jégkorongban nem kell szurkolókat kordonokkal elválasztani, nem csak trágárságból áll a szurkolói nagyszótár és a szurkolás alapvetően pozitív irányultságú ellentétben a focival (pl. „aki ugrál büszke magyar” vs. „ki nem ugrál büdös román”).

Talán sokak előtt ismert, hogy a nagy áttörés a magyar jégkorongban 2008-ban történt, amikor feljutott a felnőtt válogatott az A csoportba. (Egyszer egy barátom találóan úgy fogalmazott, akkor jut ki magyar foci válogatott bármilyen világeseményre, ha a bevezetjük az eurót. Valószínűleg soha, de nagyon várjuk.)

Emlékszem, azon a nevezetes, 2008. áprilisi napon, reggel kezdődött a mindent eldöntő mérkőzés, a VB-t ugyanis a világ másik végén rendezték Japánban, 9 óra időeltolódással. Elérhetetlen messzeségnek tűnt, a lelátón már akkor is egy maroknyi magyarral. Ha valaha készült olyan sportösszefoglaló, ami egy magyar jégkorongszurkoló szent bibliájává válhatott, akkor szerintem ez az (a szurkoló lány, akivel együtt sírt az egész ország): 

Én a tévé előtt ugráltam, apukám és bátyám családostul voltak éppen nálunk ünnepelni a szülinapomat, hát, mit mondjak, nem sokat törődtem velük. Apu nem is értette, „jól van fiam, feljutottak a B csoportba, volt már ilyen máskor is” mondta, mire én majd szétpukkadva a büszkeségtől (és sértődöttségtől) gyorsan kioktattam, hogy az A csoportba jutottak fel, nem a B-be. „Ne hülyéskedj fiam, az A csoportban Kanada meg a csehek vannak, az nem lehet.” Hát, pedig lehetett.

És így váltak a magyar hokiszurkolók is világhírűvé. Míg 2007-ben Ljubjanában még jó ha kétszázan szurkoltunk a helyszínen, addig 2009-ben Svájcban – az egész hokivilág általános megrökönyödésére – 3000 magyar fanatikus szurkoló kísérte el a csapatot a magyar határtól 1000 km messzire. Katartikus élmény volt, hiába porolt el minket rettenetesen Kanada (0-9), a szurkolók minden kapott gólnál csak hangosabbak lettek és a mérkőzés lefújását követő jó egy órát még a csarnokban töltöttük, dobolva, ugrálva, énekelve – így fejezve ki hálánkat, hogy itt lehettünk és szurkolhattunk a magyar csapatnak egy A csoportos világbajnokságon. Érdemes elolvasni a The Hockey News mérkőzésről szóló összefoglalóját, sok mindenről szó van a cikkben, legkevésbé magáról a mérkőzésről.

Eltelt azóta 5 év, a szurkolói lendület azonban nem lankadt. Igaz, azóta nem sikerült megismételni a csodát, csak a küszöbig jutottunk minden évben, de Ljubjanába 2010-ben és 2012-ben már 1500 magyar ment el szurkolni (ez szerintem B csoportos VB-k történetében abszolút világrekord), 2011-ben és 2013-ban pedig tömve volt a Budapest Sportaréna és mindkétszer csak hajszálon múlt, hogy nem jutottunk újra fel.

2013-ban némileg megváltoztatták a szabályokat, már ami a B csoportos jégkorong VB rendezését illeti. Az A csoportból kieső csapat (Ausztria és Szlovénia) és előző évben rendező ország (Magyarország) a következő évben már nem rendezhetett VB-t, így a 4 éve tartó magyar – szlovén sormintának hirtelen vége szakadt. Így jött képbe Dél-Korea.

Ami 2008-ban értelmetlen távolságnak tűnt, az 2014-re realitássá vált, nem is lehetett kérdéses, hogy mennem kell, ott a helyem. Szerencsére nem csak én gondoltam így, de kb. 150 másik magyar is, így következett be az a nem mindennapi mutatvány, hogy Magyarországtól 12 ezer km-re egyszerre utazott el 150 magyar szurkoló egy sporteseményre. Talán a pekingi olimpián összesen nem volt ennyi magyar szurkoló, Dél-Koreában pedig még szerintem ennyi magyar összesen sem, elképesztő volt ott lenni.

És, hogy milyen volt Dél-Koreában? Aludjunk párat, és a következő részben azt is elmesélem. :-)

Kezdem egy tavalyi sztorival. Reggel 9:30 van, szokásomhoz híven nem neveztem online, reggel meg el is aludtam, úgyhogy hatalmas rohanás a Városligetbe. Kocsit leraktam a mexikói úti parkolónál, onnan futás a versenyközpontig (2km), mert csak 9-ig lehet nevezni. Persze nem értem oda, de azért sikerül, megnyugodhatok. A rajt csak 10:15-kor lesz. Épp lepakolnék, hogy végre rendezzem gondolataimat, elkezdjek rendesen bemelegíteni, amikor a hangosbemondó visszaszámol és nagy örömujjongásban elstartoltatja a mezőnyt. Mi van?? Odarohanok, kérdezem mi történik, mondják, hogy hát elstartolt a maraton. Na és a 30km-es mezőnyével mi lesz? Milyen 30 km? Az az Erzsébet hídtól indul! Cucc már leadva, az mp3 lejátszómon kívül nincs nálam semmi. Jól van, akkor átfutunk....

Így lett nekem a tavalyi Spar 30 igazából Spar 37. Olyan is lett az eredménye (2 óra 57 perc), utána döntöttem el, hogy akkor már egy maratont is bevállalhatok és úgy is lett.

Idén megint a 30-asra neveztem, egy kicsit több felkészülés után mint tavaly, de a maratont ezúttal nem vállaltam. Ahhoz azért nem edzettem eleget, így a cél az maradt, hogy a tavalyi időn faragjunk egy jelentőset.

Reggel 9:00 van, szokásomhoz híven nem neveztem online, reggel el is aludtam, úgyhogy Hatalmas rohanás a városligetbe. Kocsit leraktam a mexikói úti parkolónál, onnan futás a versenyközpontig (2km), mert csak 9-ig lehet nevezni. Persze nem értem oda, de csak sikerül, megnyugodhatok... A jó pap viszont holtig tanul: idén rutinosabb voltam, és taxival mentem a 12. km-hez....

A cél tehát a tisztes helytállás, ehhez kicsit magasra tettem a lécet. Jászberényi Áron barátom ugyanis 5 percen belüli km-ekkel akarta megfutni a teljes 42,2 km-es távot, így más dolgom nem volt, mint várni a 3 óra 30 perces iramfutókra és mögöttük csatlakozni Áronhoz. Tegnap még jó ötlet volt, ma már kicsit be voltam rezelve. A félelmeimet tovább fokozta, hogy a becsült időnél jó 2 perccel korábban megérkezett a mezőny, jelezve, hogy nem viccelnek az 5 percen belüli km-ekkel. Az első km 4:47, a következő 4:50. aztán 4:35... Hűha, ebből baj lesz. Persze futás közben értettem meg, hogy ha frissíteni is meg kell álni, akkor nem fognak kijönni az 5 perces átlagok, de ez a rohanás akkor is veszélyesnek tűnt.

A verseny útvonala az eddigiekhez képest némileg megváltozott, szerintem abszolút előnyére. Ezúttal kimaradt a Parlament előtti rész az építkezések miatt (ez persze kár), helyette viszont bekerült a Margitsziget, ami viszont van olyan hosszú, hogy nem kellett kimenni Lágymányos külsőig a lepattant külvárosi ipartelepre. Apropó parlament. Pár éve történt egy barátommal, brit házaspár mellett kocog már elég lestrapáltan a rakparton, amikor a feleség felnéz és azt mondja a férjének. "Look! The Hungarian Parliament! (Nézd, itt a magyar parlament!)". Mire a harmincvalahány kilométerrel a lábában járó, egyébként biztos példamutatóan diplomatikus angol férj csak ennyit mond: "Very fuckin' interesting. (Kibaszott érdekes.)" 

Az időjárás az indulásnál a nagyon ideális felhős (inkább ködös) 17 fok volt, ez a nézők számára szerencsére, a futók számára már inkább sajnos hamar átváltott 23-24 fokba és szikrázó napsütésbe, amit én futás közben annyira nem szeretek, főleg ekkora távon. De futottam rendületlenül a lufis iramfutók után, a mezőny pedig szépen fogyatkozott. A 30-as kilométernél (ami nekem 18) kezdett végérvényesen megcsappanni a mezőny, hálát adtam az égnek, hogy ezúttal a 30 km-es fallal nem kell megbirkóznom. 

Minden Bátor-tábor aktivistának köszönöm a bíztatást. Támogatandó az alapítványukat, a rajt előtt vettem egy bátor-táboros pólót és abban futottam, ennek köszönhetően kitűntetett figyelmet kaptam a szurkolóiktól, minden nagyobb szurkolói zónánál űztek-hajtottak, a legjobban a Nyugati felüljárónál, ahol még gyalog is rossz felmenni, nem, hogy 35 km után. Hatalmas élmény így futni, mindenkinek ajánlom, hogy egyszer próbálja ki, és persze támogassa őket.

A Városligetbe beérve olyan 38 km-nél aztán én is szépen leszakadtam a lufiról, a Szépművészeti Múzeumnál még 50-100 méter lehetett a lemaradásom, de már nekem is sok lett az iram. Lám-lám a 30 km-es fal mindenkit elér, milyen jó, hogy engem csak a célvonalban. A befutó a megszokott katarzis, ugyan a 2 óra 30 perces álomidőből jó fél perccel kicsúsztam, de most már kit érdekel. 

És végezetül egy szubjektív összehasonlítás. Amikor tavaly beneveztem a Bécs Maratonra, mindenki áradozott, hogy az milyen egy szuper verseny, mekkora a hangulat. Nem értek egyet. A Budapest Maraton és a Bécs Maraton között épp az a különbség, mint a budapesti éjszakai élet és a bécsi éjszakai élet között. Fényévek. Lehet, hogy a bécsi verseny szervezettebb volt, de olyan bécsiesen unalmas. A budapestin viszont dobok, táncosok, együttesek és hatalmas szurkolás. Köszönöm mindenkinek, hogy itt lehettem ismét!

2014. október 4. Ma Miskolcon kellene lennem, ehelyett a világ másik végén vagyok, 9 óra eltérésben. Most már így alakult, nem tudom visszacsinálni.

Ahogy azt az érthetetlen e-mailt sem lehet visszacsinálni. Három hete kaptam, Edina unokahúgától, amelyben röviden és tárgyilagosan közli a felfoghatatlant, hogy Edina nincs többé. Közel egyidősek voltunk (de rossz ez a múlt idő!), 15 éve ismertük egymást, kollégák voltunk. Néha jobban összehozott minket a sors, néha nem beszéltünk egymással hosszabb ideig. De nagyjából mindig tudtuk a másikról, hogy mi van vele.

Elkezdtek jönni az emlékek. Amikor Zágrábban éltem, Edináék bérelték a Tihany utcai lakásomat. Hogy az Andersenes "aranyévek" alatt mekkora bulikat csaptunk. Vagy hogy szinte fiúvá vedlett ha sportról volt szó. Athénban a 2004-es olimpián, ha nem is teljesen váratlanul, de minden előzetes megbeszélés nélkül összetalálkoztunk az utcán, aztán többed magunkkal egy fantasztikus hetet töltöttünk együtt szurkolással. 2002. áprilisban kijöttek hozzám Zágrábba és együtt szurkoltunk a Vasas - Mladost Zagreb KEK vízilabda döntőn, amit a Vasas nyert meg. Hogy egymás mellett ültünk 2007-ben az Arénában amikor a magyar jégkorong válogatott először a történelem során legyőzte Svédországot. Vagy hogy 2012-ben Ljubljanában ismét egy egész hetet töltöttünk együtt a jégkorong vébén. Ezek és sok minden más jutott eszembe aznap este, amikor az a visszacsinálhatatlan e-mail megérkezett. Nem voltunk mi legjobb, legközelebbi barátai egymásnak, nem is engem nyom a gyász legjobban, szándékosan nem is írok ide neveket. De elveszteni egy barátot, ilyen fiatalon, akkor is felfoghatatlan.

Edike jó ember volt. Amikor anyukám meghalt, az elsők között volt aki részvétet nyilvánított és megpróbált lelket önteni belém. Sajnos kétszeresen is átélte ugyanezt. Vagy amikor meg éppen a magánéletem nem volt a toppon, jött és bíztatott, sokat beszélgettünk. Rólam beszélgettünk, csak rólam. Milyen figyelmetlen is voltam, végzetesen figyelmetlen. Hiszen neki is megvoltak a problémái, amiket jól magába rejtett. Olyan könnyű volt azt gondolni, hogy rossz dolgok csak velem történhetnek meg.

Aznap este, amikor megkaptam  a végzetes hírt, megnéztem a facebook oldalát. Egy élő Edina oldalát láttam. Visszaolvashattam a levelezéseinket, láttam a bejegyzéseit. Idén nyáron nagyon keveset voltam a facebook-on, így - most már ezt sem tudom visszacsinálni - elkerülte a figyelmemet, hogy kórházba került, de még a kórházból is vicces üzeneteket posztolt. Nem tudtam megkérdezni, hogy mi a baj, bár utólag talán összeállt a kép.

Rossz dolgok nem csak velem történnek. Ha jobban belegondolok, velem nem is történtek rossz dolgok. Minden csak relatív.

Edike, szeretném ha ott fenn is megmaradnál annak a bűbájos csajnak aki itt a földön voltál. Kell a csapatnak onnan fentről is biztatás, lesz még a Vasas ismét jó csapat, a magyar válogatott meg repül vissza az A csoportba. Biztos vagyok benne. Csak Te is szurkolj.

És itt a földön mi pedig nem felejtünk el, mert velünk maradsz. Bár nagyon hiányzol.

Edike, vigyázz magadra, mi is vigyázunk magunkra és az emlékedre. Nyugodj békében!

Három hónap hallgatás után előkerültem, kicsit szabadságoltam magam a nyárra. Szerencsére nem telt eseménytelenül a nyár, a legfontosabbak címszavakban:

Júliusban életemben először 45 percen belül futottam a 10 km-t. Ehhez kellett a meglehetősen hűvös skóciai időjárás is, 13 fokban sikerült abszolválni a rekordot, a megdöbbentően szép skót felföldön. (Július és 13 fok, értitek. Csak elhivatottaknak ajánlom, de nekik nagyon.)

Augusztusban Szigetmonostoron indultam egy terepfutó versenyen, rekkenő, 30 fok feletti hőségben. A 12,5 km-es táv így is megvolt 1 órán belül. Verseny után dinnyét osztottak, szerintem megettem 2 kilót ott helyben.

Szeptemberben jött a Nike félmaraton, a titkos cél az 1:40:00-en belüli idő volt, ez ugyan nem jött össze, de 1:41:53-mal így is életem legjobb félmaratonja lett. Apró csalódás, hogy nem kerültem be az első 1000-be (ez a verseny színvonaláról mindent elmond), de legalább van miért tekerni jövőre is. :-)

Aztán múlt héten elutaztam a tengeren túlra, konkrétan épp Los Angelesben vagyok, múlt héten pedig New Yorkban voltam. Ha pedig ott jártam, nem hagyhattam ki minden futó mekkáját, a Central Parkot.

A Central Park mítosza részben biztos az amerikai filmekből ered. Szinte nincs olyan New York-ban játszódó film amiben valamilyen kontextusban ne jelenne meg. Ami nekünk otthon a Margit-sziget, New Yorkban az a Central Park. Üdítő oázis az egyébként nyomasztó betonrengetegben. Nekem New York továbbra sem a kedvencem, bár határozottan jobban tetszik, mint amikor először jártam ott, de a Central Park tényleg lenyűgöző élmény.

Ezt a parkot a laikus is látja, hogy a kikapcsolódásnak és a szabadidő sportoknak szánták. A park körül egy kb. 10 km-es műút kanyarog végig, amelynek három sávja van. Egy az autóknak (de abból alig látni, szerintem korlátozva van a behajtásuk), egy a kerékpárosoknak és egy egész sáv (kb. 3 méter  szélességben) kizárólag a futóknak. Oda se biciklivel, se más gyorsabb eszközzel nem szabad bemenni, így aztán hiába futnak sokan, mégsem kell úgy cikázni, mint a margit-szigeti rekortánon, ahol 2 ember épphogy el tud egymás mellett menni.

A park maga egyébként is gyönyörű, nem bírtam megállni, hogy minden nap ne menjek el oda és keresztül sétáljak különböző utakon. Kisebb és nagyobb tavak, csónakázó fiatalok és idősebbek, sportpályákon baseball-ozó családok, hatalmas füves részek és évszázados fák, az elmaradhatatlan mókusokkal. Ha nem lenne a Central Park, szerintem New York kibírhatatlan lenne, így viszont egy igazi főnyeremény annak, aki szereti a pörgő világot.

Ami a futást illeti, természetesen pozitív hatással volt rám is a környezet. A 10 km-es kört 44:01-es idővel teljesítettem, ami abszolút egyéni rekord ismét. Az időeredmény főleg annak tükrében dícséretes, hogy aznap már kb. 15 km-t gyalogoltam a városban, mert egyrészt a metrót nem szeretem, másrészt gyalog sokkal jobban meg lehet ismerni egy várost, főleg ha csak pár napod van rá.

A futás közben két dolog volt teljesen más mint a Margit-szigeten. Egyrészt a Central Park egyáltalán nem sík, sőt szinte nincs is sík része, kisebb és nagyobb lejtők és emelkedők követik egymást, összesen kb. 100 méter szintkülönbséget kell leküzdeni 10 km alatt. A másik meglepetés, hogy a tempó itt sokkal gyorsabb; annak ellenére, hogy bőven 4:30-as kilométerenkénti átlagon belül futottam, legalább négyen megelőztek és többekkel is hasonló tempóban futottunk egymást követve. A rekord idő is valószínűleg nagyrészt ennek volt köszönhető.

Hétvégén még kipróbáltam a Riveride Parkot is, ez Manhattan észak-nyugati részén, a Hudson folyó mentén található. Szintén nagyon szép terep, de azért a Central Parkhoz nem fogható, sem élményben, sem minőségben. De edzésnek mindenképp jó volt.

Polgárpukkasztásként ezen a héten az Atlanti Óceánt a Csendes óceánra cseréltem, meglátjuk, hogy a Santa Monica beach-en miylenek a körülmények.

Stay tuned. :-)

Ha van valami, ami miatt örülök Trianonnak, az az, hogy Magyarország legmagasabb csúcsa mindössze 1014 méter. 

Ez a verseny egészen elképesztő. Teljesen buggyantnak kell lenni, hogy egyáltalán eszébe jusson valakinek, hogy megszervezi, nemhogy el is indul. Ebből a nagyon buggyant fajtából idén kb. 1400 volt ott. Én már évek őta szemezgettem vele, de csak idén mertem nekivágni.

Ezt a versenyt minden futni szerető vagy vágyó embernek ki kell próbálni egyszer. Gyönyörű helyszíneken vezet és megcsinálni tényleg bravúrral ér fel. A délibáb félmaraton a Hortobágyon lehet még ilyen, ahol az időeredmény másodlagos, a lényeg, hogy érj be a célba.

Már maga a pályavezetés nyomasztó. A nulladik pillanattól kezdve emelkedik a terep, mindössze egy 200 méteres lejtő van a közepén, de egyébként csak egyre jobban durvul. Ahogy fárad az ember, úgy nő a meredekség, Mátraháza után pedig mindenki megismerheti a magyarok istenét.

Egy barátom egyszer azt mondta, hogy a Kékes Csúcsfutás egy önismereti teszt. Megtanulja mindenki a határait tisztelni és azt, hogy hogyan kell azt mégis átlépni.

Szóval ott álltam szombat délben, rekkenő hőségben Mátrafüreden és azon gondolkodtam, hogy a maraton után lehet-e bármivel fokozni a szenvedést. Budapesten a leghosszabb emelkedő amit futottam a János hegyre felvezető Jánoshegyi út, ami kb. 4,5 km és 150 m szintkülönbség. A Kékes Csúcsfutás 11,6 km hosszú és 671 m (!) a szintkülönbség. Lássuk be, a János hegy ehhez képest egy homokozóra épült nagy domb, edzésnek megteszi, de élesben nem lehet vele modellezni semmit. Én pedig nagyon nem szeretem a meglepetéseket, ezért biciklivel két hete nekivágtunk Hédivel, és feltekertünk a csúcsra. Utólag nagyon hasznos volt, mert megtapasztalhattam, hogy Mátraháza után tényleg nem akármi vár majd rám.

Szóval 12:45-kor nekilódult az a buggyant 1400 ember, hogy bizonyítsanak valamit maguknak. Itt nem nagyon vannak szurkolók, ez nem az a városi verseny, integető nyugdíjasokkal és kilométerenként fel-feltűnő performansz zenekarokkal. Itt csak a hegy van és Te. 

Az elejét épp ezért meglehetősen óvatosan indítottam meg, direkt a hátsó traktusból indultam és az első kilométeren nem is akartam előzgetni. 6:23 lett az első km, ekkor kezdtem óvatosan gyorsítani. Jött a második km, 6:20, aztán 5:50, majd frissítő. Irtó meleg volt, úgyhogy döntöttem a vizet magamba, meg a fejemre is. De úgy éreztem, nagyon jól megy, jött a 4. és az 5. km, mindkettő 6 perc körüli km-ekkel. Ekkor már egyértelműen gyorsabb voltam mint a mezőnynek ez a része, folyamatosan mentem előre, csak az 5. és 8. km-nél lévő frissítőnél lassítottam. 6 km körül az egyetlen lejtőn pedig még meg is húztam, az a km kerek 5 perc alatt lett meg.

És akkor elérkeztünk Mátraházára. Még egyszer, hálás vagyok magamnak, hogy biciklivel felmértem a terepet. Ha nem tudom mi jön innen, lehet, hogy a nagy lelkesedésemben már rég elfutottam volna az iramot. Állítólag az elsőnek próbálkozókkal épp ez történik legtöbbször, 9 km-nél teljesen kipukkadnak és az addig egész jó részidő megy a levesbe, onnan csak vánszorognak. Most pedig a tűző napsütéssel és meleggel mindez csak nehezítve volt.

Ha valamire büszke vagyok, akkor az az, hogy egyszer sem gyalogoltam bele. Toltam végig, felvettem egy biztos ritmust és még a legkeményebb emelkedőn is 7 perc körüli km-ekkel tudtam haladni. (Két nappal a verseny előtt még egyszer felszaladtam a Gellért hegyre, onnan le, majd fel a Tabánra. Azt akartam gyakorolni, hogy kemény emelkedőket is egyben tudjam megcsinálni, ne gyalogoljak bele. Ez lényegében már lépcsőzés, irtó fárasztó, de ha kibírod, utána már nem lehet baj.)

A legkeményebb emelkedő a 9. és 10. km közötti rész és az utolsó 600 méter. Utóbbi főleg azért, mert a befutó a sípályán vezet fel, itt már nem aszfaltozott úton haladsz, hanem köves terepen kell kapaszkodni. 

És aztán beértem a célba. Nem volt az a katartikus érzés, mint a maratonon, de persze feledhetetlen volt így is. 240. helyen értem célba, 227-ikként a férfiak mezőnyében, első alkalommal jobbat nem is remélhettem.

Egy kis pihegés a csúcson, fotózkodás a kővel, majd gondoltam, megnézem mivel lehet innen visszajutni Mátrafüredre, a kocsi ugyanis ott parkolt. Megkérdeztem egy rendezőt, úgy nézett rám mint egy ufóra. Hogy-hogy hogy? Hát gyalog.

Mi van??

Nem is tudom hogyan gondoltam, hogy majd 1400 embert egyszerre lebuszoztatnak, ebbe a problémába valahogy nem éltem magam bele, mindenesetre a kézenfekvő válasz egyáltalán nem az volt, mint amire számítottam. Pánikomban megkérdeztem még két embert ugyanerről, hogy itt tényleg ily kegyetlenül magára hagyják-e az ártatlan embereket. Az egyik azt mondta, hogy van egy nagyon szép turistaút, csak a kék keresztet kövessem, a másik meg, hogy menjek arra ahonnan jöttünk.

Hát kösz. Most már tudom miért nem adtam ki magamból mindent, mire tartalékoltam. Mert a csúcs csak félúton van, ahogy a mondás is tartja. Hogy de örülök ezeknek a nagy igazságoknak.

Így hát elindultam, az indulás nem esett jól, de aztán egyre gyorsultam, és bíztató volt látni, hogy nem én voltam az egyetlen idióta, aki lefelé is futva tette meg a távot. 5 km-nél egy autó lassított mellettem, megkérdezte, hogy elvigyen-e. Úgy néztem rá, mint a sértődött gyerek. Hiszen mindig is így terveztem, nem? "Köszi, nagyon kedves vagy, de most már lemegyek a lábamon."

Le is mentem, így lett a Kékes Csúcsfutásból összesen 23 km-es félmaraton is. Nem bántam meg, egy centiméterét sem. 

Elsőre semmi különös. Egy bolt. Van bejárata, vannak benne áruk, szokásos jövés-menés. Ez a bolt mégis más. Ebben a boltban ugyanis - más szekszárdi boltokkal ellentétben - kizárólag szekszárdi és környékbeli áru van. Megdöbbentő.

Ha ez a Lajtán túl történik, senki nem lepődik meg. Hát igen, a sógoréknál máshogy vannak a dolgok, mondhatnánk ott megengedhetik maguknak az emberek az eféle hóbortokat. De ebben az országban, ahol egyébként a hazaszeretetre, a magyarságra és a nemzeti öntudatra oly büszkék vagyunk, a lényeget valahogy mindig szem elől tévesztjük. Hogy azt kell szeretni amink van, azt kell ennünk amit termelünk és annak kell örülnünk amit egymásnak adhatunk. 

Szóval van egy rettentően frankó, azt is mondhatnám trendi hely Szekszárdon, ahol a működést épp az hívta életre, hogy végre legyen egy olyan bolt, ahol tényleg a helyi termelők áruit lehet megismerni, megvásárolni, ne adj' isten, helyben megkóstolni. Van itt helyben termelt sonka, kerámia, kézműves sör, sajt, lekvár, gyümölcs, pálinka, bor, oliva olaj, édesség, liszt, konzerv és természetesen az ország legjobb borai. Termelőnként csoportosítva, ízlésesen és olyan miliőben tálalva, hogy csak leragadunk és el sem akarunk menni. 

Az a szomorú, hogy 50-60 éve még minden bolt ilyen lehetett. Régi jó ismerős az eladó, aki a fél várost ismeri, tudja ki és mit vásárol, mi a kedvence, és az új dolgok közül mit ajánlana neki. Hogy a termék gyártója is régi ismerős, hiszen mindig idevalósi volt és tudjuk, hogy a minőség volt nála a fő szempont. Egy bolt, ahova csak betér a helyi borász és helyben rögtönzött borkóstolót tart az épp ott vásárlóknak reggel 10-kor, pedig csak egy kiló kenyérért indult.

Sok ilyen bolt kéne, nem egy. Nem csak Szekszárdon, hanem minden városban. Nem az ilyen boltnak kellene lenni a különlegességnek, hanem annak, hogy Hajdubivalynadházán megélhet a kínai bolt. Vagy hogy az ultratrikolór melldöngető igazmagyar élelmiszerláncban több a szlovák termék mint a magyar.

Ez a bolt épp azt képviseli ami nekem a hazaszeretet jelenti. Mert a hazaszeretet nekem nem abból áll, hogy kiteszem a magyar zászlót ha azt mondják ünnep van. Sokkal inkább abból, hogy a boltban megnézem, magyar árut veszek-e, hogy ha elutazok akkor először átgondolom, Magyarországon is lehet-e nyaralni és ha egy külföldivel találkozom akkor nem a magyar történelem vérzivataros és szánalmas / igazságtalan vonatkozásaival kezdem fárasztani, hanem barátságot kötök vele és megpróbálom abban segíteni, hogy minél jobban érezze magát. 

Például elviszem egy ilyen boltba, mint épp ez itt Szekszárdon. Mindenkinek melegen ajánlom, Szekszárd, Nefelejcs köz 12.

http://www.szekszarditermek.hu/

Szép falu a Vértesben, emellett arról híres, hogy van egy modern villaparkja, sok ugyanolyan apartmanházzal, és állítólag remek nyaralóhely. Emiatt azonban aligha keveredtem volna oda, sokkal inkább egy terepfutó verseny volt az, ami végül odavetett.

Amikor vasárnap reggel elindultam Mogyoródról, még 19 fok volt. Mire Várgesztesre értem, 11 fok lett és zuhogott az eső. Fel is hívtam Zsoltot, a program értelmi szerzőjét, hogy merre jár, mert ez nagyon hülye ötlet volt. Aztán csak meggyőztem magamat, hogy ha elautóztam egy futóverseny miatt több, mint 100 km messze, akkor egy kis novemberi időjárás miatt már igazán nem kellene hisztiznem. Úgyhogy beneveztem.

Sok induló azonban nálunk előrelátóbb volt, egyrészt vagy el se jöttek, vagy pedig nem egy póló / rövidnadrág szettben érkeztek, mint én, hanem rendesen felöltözve. Viszonylag családias közegben gyülekeztünk tehát a versenyre, kb. 50-60 elvetemült lehetett összesen, a cél pedig egy eredetileg 13 km-esnek hirdetetett erdei futóverseny teljesítése volt. Azért eredetileg, mert az időjárás annyira feláztatta a terepet, hogy némi útvonalmódosítást kellett eszközölni, így aztán a távolság is megnőtt, csak ezt akkor még nem tudtuk.

Gondterhelt indulás

Az indulás a villaparkból volt, innen egy közepes emelkedővel kellett felfutni Várgesztes központjáig, ahol aztán az erdő felé vettük az irányt. Az eső időközben szerencsére elállt, a sár viszont megmaradt. Talán 200-300 méterig még kényeskedtem és próbáltam kerülni a pocsolyákat, aztán amikor egyszer bokáig süllyedtem a sárba, majd a következő lépésben bele is léptem egy ugyanilyen mély pocsolyába, akkor megtört a jég és innentől sárderbivé vált a futóverseny. Az erdei szakasz egyébként brutális volt, nem csak, hogy emelkedett, de baromira csúszott is, így aztán amikor nagy nehezen felértünk a tetejére, lefelé megint csak bátornak kellett lenni, hogy viszonylag gyors iramban, de két lábon teljesítsem a szakaszt.

Biztos szép dolog a terepfutás, de én nagyon boldog voltam amikor végre kiértünk a műútra, utólag már tudom, hogy a verseny legnehezebb szakaszát (kb. 4 km) ezzel le is tudtuk. Ezt egy kb. 3 km-es lejtő követte, majd egy hasonlóan hosszú emelkedő, míg végül Várgesztes előtt újra vissza az erdőbe és 1 km emelkedő után végre már csak lefelé vezetett az út.

Ami a Kékes csúcsfutásra való felkészülés szempontjából nagyon bíztatónak tűnt, hogy az emelkedős szakaszon rendre behoztam az előttem futókat, lefelé viszont valószínűleg még csiszolni kell a technikámon, mert ott mindig visszaelőztek. Ami a Kékes csúcsfutás szempontjából viszont egyáltalán nem bíztató, hogy hasonló távon kb. harmadannyi szintkülönbséget teljesítettünk, vagyis ez tényleg legfeljebb csak felkészülésnek volt jó, a Kékeshez ennél azért több kell.

Végül 1:13:02-es eredménnyel a férfiak mezőnyében a 11. (!) helyen, abszolút összetettben pedig 14. helyen értem célba, vagyis volt három G.I. Jane aki megelőzött, innen is megemelem a kalapomat előttük, igazság szerint velük nem is találkoztam, annyival előttem jártak. Hazaérve azért ellenőriztem ezt a 13 km-es távot, mert - körülmények ide vagy oda - az időeredményem egyáltalán nem lett jó. Ki is derült, hogy a 13 km igazából 14,5 km lett, így már megnyugodva mehettem aludni.

Azt hiszem a következő hetekben is maradok a jános-hegyi legalább heti egy alkalmas edzéseknél, a többi meg megy a szigeten. Az időeredmények javulnak, a távok ismét nőnek, csakúgy mint a motiváció. 

A Kékes csúcsfutásig még épp egy hónap van hátra, van tehát még idő megijedni, bőven. 

Megkönnyebbült befutó

Ezt a blogot eredetileg annak szántam, hogy beszámoljak arról, milyen felkészülni és megcsinálni egy maratont, de már a "nagy esemény" előtt úgy gondoltam, hogy nem akarom abbahagyni a blogot. Egyrészt megszerettem a "blogolást", rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, amit hálásan köszönök, másrészt éreztem, hogy nem is az utolsó maratonom lesz, csak nem tudtam mit fogok gondolni miután lefutottam. Most már tudom, nem állunk meg, vannak itt még célok bőven.

A maraton után pihentem egy teljes hetet és a Vivicitta 10 km-es versenye volt a nagy "visszatérés". Néhány gyors konklúziót ezt követően le is tudtam vonni:

1. A maraton egyszerűen egészségtelen. Fájt mindenem, a lábujjaim közül jó pár úgy nézett ki (és néz ki most is) mint amit kalapáccsal ütögettek végig, és rég nem tapasztalt izomláz volt az egész lábamban. Nem hiányzott a futás a versenyig egyáltalán.

2. A maraton egyszerűen jó. Megerősít, testben, lélekben. Hatalmas motivációt adott, hogy megcsináltam és rájöttem, hogy egy útnak csak az elején és nem a végén vagyok. Testileg is megerősített, egy hét pihenés után megfutottam életem leggyorsabb 10 km-ét, 46 p 33 mp, meglehetős melegben, tűző napon.

3. A maraton évente legfeljebb kétszer jó. Sokat kell rá készülni és nagyon elfáraszt. Úgyhogy ősszel lesz csak a következő, addig maradnak a rövidebb távok, egy kis nehezítéssel.

A nehezítés pedig a hegyi futás lesz. Nem őrültem meg, csak az aszfalton való monoton futás helyett valami új kihívásra vágytam és edzésképpen kipróbáltam a jános-hegyi kilátóhoz való felfutást (kb. 4.5 km, 200 m szintkülönbség). Olyan jól sikerült, hogy eldöntöttem, benevezek a Kékes csúcsfutásra.

A Kékes csúcsfutás pont az amiről a neve is szól, a szlogenje is zseniális: "a csúcson kell abbahagyni!". Mátraházáról indul és a Kékestetőn ér véget, 11,6 km, 671 m szintkülönbség. Nagyon durva emelkedő, főleg annak fényében, hogy a János-hegyen csak az utolsó 350 m az igazán nehéz szakasz, ott 50 métert emelkedik, vagyis ha ezt nem számítjuk, akkor a Mátrában a jános-hegyinek kb. a másfélszerese az átlag szintemelkedés.

Valószínű, hogy nem vágok neki úgy, hogy előtte nem végeznék valami alapos terepszemlét és próbafutást. Lefutni a verseny előtt persze nem akarom, mert akkor épp a lényege veszik el, de azért 5-6 km-t jó lenne lefutni belőle, hogy megérezzem mi vár majd rám.

Az elmúlt 2 hétben fellistáztam, hogy egy maraton után mik azok a célok, amiket szeretnék majd egyszer még megcsinálni. Persze nem idén, de nem is 5 év múlva, az elkövetkező 1-2 évben jó lenne ide is eljutni:

1. Balaton átúszás - egyszer, úgy 15 éve megpróbáltam, csúfos vereség lett a vége, hideg volt és belefagytam. Először is meg kell tanulnom jól úszni, mert gyorsban hamar kifáradok, mellben viszont nagyon lassú vagyok és a vállam 2 km után elkezd fájni, valószínűleg a rossz technika miatt.

2. Kinizsi 100 - ez egy 24 órás 100 km-es gyalog- és teljesítmény túra. Tatáról indul és Budapest határában van a cél, közben 3000 méter szintkülönbség... Május 25-én lesz idén, de ehhez most még kevés vagyok. Múlt héten elmentem egy 20 km-es teljesítmény-túrára és bár a 4 óra körüli szintidőt hoztuk (Hédi és Kati előtt különösen le a kalappal!), szinte jobban kifáradtam, mint egy félmaratonon, valószínűleg a szintkülönbség miatt (790 m). Miután beértünk, már elképzelhetetlennek tűnt, hogy pár hét múlva ennek az ötszörösét megtegyem. Valószínűleg egy 50 km-es távval kellene az eseményre hangolódni, aztán talán ősszel, vagy jövőre megpróbálni a 100-at. Mellesleg a 100 km gyaloglás épp olyan egészségtelen, mint a 42 km futás...

3. Fél-Ironman - ez tűnik a legizgalmasabbnak, 1,8 km úszás, 80 km kerékpár és 21,1 km futás. A dologban az a szép, hogy külön-külön már most is menne, a kihívás tehát abban van, hogy ezt egyben kell megcsinálni. Úgyhogy ez lett a legújabb, távlatos cél, megtanulni jól úszni, venni egy új és gyors bringát és futni, futni, futni.

Ha pedig az ironman fele már megvan, akkor... nem is mondom, ki lehet találni. :-)

Meg sem próbálom megérteni. A tökéletes értelmetlenség szinonimája ami történt. Tönkretenni egy ünnepet, ezrek örömét, nem csak Bostonban, de a világ minden részén.

Már szólnak a szirének, mostantól fokozott biztonsági intézkedések kellenek. Ha így lesz, a lényege veszik el az eseménynek. A szabad jövés-menés, a kötetlen szórakozás. Semmit nem utálok jobban, mint a repülőtéri hercehurcát a becsekkolásnál. Ha ezt egy futóversenyen is be akarják vezetni (nem tudom hogyan), akkor az az esemény halála lesz.

Hétvégén megint futóverseny. Londonban maraton, Budapesten a Vivicitta. A kettő közül a globális terrorizmusnak valószínűleg nem a budapesti esemény lesz a célpontja (reméljük egyik se). De teszek rá. Nem vagyok hajlandó kedvenc hobbimat elfelejteni csak azért, mert van néhány eszelős a világban, akik azt hiszik, hogy de megmutatták most. 

Én és gondolom sok millió más futó inkább jól megmutatja, hogy ez nem így van. Akkor is futni fogunk ha cigány gyerekek potyognak az égből. Mert nincs más választásunk, ezt szeretjük.

Itt egy videó, gyógyulni és erőt meríteni. Ez a múlt heti bécsi maraton beharangozó filmje volt. Így kell ezt, és így is lesz eztán is.