Futni jó!

Elsőre semmi különös. Egy bolt. Van bejárata, vannak benne áruk, szokásos jövés-menés. Ez a bolt mégis más. Ebben a boltban ugyanis - más szekszárdi boltokkal ellentétben - kizárólag szekszárdi és környékbeli áru van. Megdöbbentő.

Ha ez a Lajtán túl történik, senki nem lepődik meg. Hát igen, a sógoréknál máshogy vannak a dolgok, mondhatnánk ott megengedhetik maguknak az emberek az eféle hóbortokat. De ebben az országban, ahol egyébként a hazaszeretetre, a magyarságra és a nemzeti öntudatra oly büszkék vagyunk, a lényeget valahogy mindig szem elől tévesztjük. Hogy azt kell szeretni amink van, azt kell ennünk amit termelünk és annak kell örülnünk amit egymásnak adhatunk. 

Szóval van egy rettentően frankó, azt is mondhatnám trendi hely Szekszárdon, ahol a működést épp az hívta életre, hogy végre legyen egy olyan bolt, ahol tényleg a helyi termelők áruit lehet megismerni, megvásárolni, ne adj' isten, helyben megkóstolni. Van itt helyben termelt sonka, kerámia, kézműves sör, sajt, lekvár, gyümölcs, pálinka, bor, oliva olaj, édesség, liszt, konzerv és természetesen az ország legjobb borai. Termelőnként csoportosítva, ízlésesen és olyan miliőben tálalva, hogy csak leragadunk és el sem akarunk menni. 

Az a szomorú, hogy 50-60 éve még minden bolt ilyen lehetett. Régi jó ismerős az eladó, aki a fél várost ismeri, tudja ki és mit vásárol, mi a kedvence, és az új dolgok közül mit ajánlana neki. Hogy a termék gyártója is régi ismerős, hiszen mindig idevalósi volt és tudjuk, hogy a minőség volt nála a fő szempont. Egy bolt, ahova csak betér a helyi borász és helyben rögtönzött borkóstolót tart az épp ott vásárlóknak reggel 10-kor, pedig csak egy kiló kenyérért indult.

Sok ilyen bolt kéne, nem egy. Nem csak Szekszárdon, hanem minden városban. Nem az ilyen boltnak kellene lenni a különlegességnek, hanem annak, hogy Hajdubivalynadházán megélhet a kínai bolt. Vagy hogy az ultratrikolór melldöngető igazmagyar élelmiszerláncban több a szlovák termék mint a magyar.

Ez a bolt épp azt képviseli ami nekem a hazaszeretet jelenti. Mert a hazaszeretet nekem nem abból áll, hogy kiteszem a magyar zászlót ha azt mondják ünnep van. Sokkal inkább abból, hogy a boltban megnézem, magyar árut veszek-e, hogy ha elutazok akkor először átgondolom, Magyarországon is lehet-e nyaralni és ha egy külföldivel találkozom akkor nem a magyar történelem vérzivataros és szánalmas / igazságtalan vonatkozásaival kezdem fárasztani, hanem barátságot kötök vele és megpróbálom abban segíteni, hogy minél jobban érezze magát. 

Például elviszem egy ilyen boltba, mint épp ez itt Szekszárdon. Mindenkinek melegen ajánlom, Szekszárd, Nefelejcs köz 12.

http://www.szekszarditermek.hu/

Szép falu a Vértesben, emellett arról híres, hogy van egy modern villaparkja, sok ugyanolyan apartmanházzal, és állítólag remek nyaralóhely. Emiatt azonban aligha keveredtem volna oda, sokkal inkább egy terepfutó verseny volt az, ami végül odavetett.

Amikor vasárnap reggel elindultam Mogyoródról, még 19 fok volt. Mire Várgesztesre értem, 11 fok lett és zuhogott az eső. Fel is hívtam Zsoltot, a program értelmi szerzőjét, hogy merre jár, mert ez nagyon hülye ötlet volt. Aztán csak meggyőztem magamat, hogy ha elautóztam egy futóverseny miatt több, mint 100 km messze, akkor egy kis novemberi időjárás miatt már igazán nem kellene hisztiznem. Úgyhogy beneveztem.

Sok induló azonban nálunk előrelátóbb volt, egyrészt vagy el se jöttek, vagy pedig nem egy póló / rövidnadrág szettben érkeztek, mint én, hanem rendesen felöltözve. Viszonylag családias közegben gyülekeztünk tehát a versenyre, kb. 50-60 elvetemült lehetett összesen, a cél pedig egy eredetileg 13 km-esnek hirdetetett erdei futóverseny teljesítése volt. Azért eredetileg, mert az időjárás annyira feláztatta a terepet, hogy némi útvonalmódosítást kellett eszközölni, így aztán a távolság is megnőtt, csak ezt akkor még nem tudtuk.

Gondterhelt indulás

Az indulás a villaparkból volt, innen egy közepes emelkedővel kellett felfutni Várgesztes központjáig, ahol aztán az erdő felé vettük az irányt. Az eső időközben szerencsére elállt, a sár viszont megmaradt. Talán 200-300 méterig még kényeskedtem és próbáltam kerülni a pocsolyákat, aztán amikor egyszer bokáig süllyedtem a sárba, majd a következő lépésben bele is léptem egy ugyanilyen mély pocsolyába, akkor megtört a jég és innentől sárderbivé vált a futóverseny. Az erdei szakasz egyébként brutális volt, nem csak, hogy emelkedett, de baromira csúszott is, így aztán amikor nagy nehezen felértünk a tetejére, lefelé megint csak bátornak kellett lenni, hogy viszonylag gyors iramban, de két lábon teljesítsem a szakaszt.

Biztos szép dolog a terepfutás, de én nagyon boldog voltam amikor végre kiértünk a műútra, utólag már tudom, hogy a verseny legnehezebb szakaszát (kb. 4 km) ezzel le is tudtuk. Ezt egy kb. 3 km-es lejtő követte, majd egy hasonlóan hosszú emelkedő, míg végül Várgesztes előtt újra vissza az erdőbe és 1 km emelkedő után végre már csak lefelé vezetett az út.

Ami a Kékes csúcsfutásra való felkészülés szempontjából nagyon bíztatónak tűnt, hogy az emelkedős szakaszon rendre behoztam az előttem futókat, lefelé viszont valószínűleg még csiszolni kell a technikámon, mert ott mindig visszaelőztek. Ami a Kékes csúcsfutás szempontjából viszont egyáltalán nem bíztató, hogy hasonló távon kb. harmadannyi szintkülönbséget teljesítettünk, vagyis ez tényleg legfeljebb csak felkészülésnek volt jó, a Kékeshez ennél azért több kell.

Végül 1:13:02-es eredménnyel a férfiak mezőnyében a 11. (!) helyen, abszolút összetettben pedig 14. helyen értem célba, vagyis volt három G.I. Jane aki megelőzött, innen is megemelem a kalapomat előttük, igazság szerint velük nem is találkoztam, annyival előttem jártak. Hazaérve azért ellenőriztem ezt a 13 km-es távot, mert - körülmények ide vagy oda - az időeredményem egyáltalán nem lett jó. Ki is derült, hogy a 13 km igazából 14,5 km lett, így már megnyugodva mehettem aludni.

Azt hiszem a következő hetekben is maradok a jános-hegyi legalább heti egy alkalmas edzéseknél, a többi meg megy a szigeten. Az időeredmények javulnak, a távok ismét nőnek, csakúgy mint a motiváció. 

A Kékes csúcsfutásig még épp egy hónap van hátra, van tehát még idő megijedni, bőven. 

Megkönnyebbült befutó

Ezt a blogot eredetileg annak szántam, hogy beszámoljak arról, milyen felkészülni és megcsinálni egy maratont, de már a "nagy esemény" előtt úgy gondoltam, hogy nem akarom abbahagyni a blogot. Egyrészt megszerettem a "blogolást", rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, amit hálásan köszönök, másrészt éreztem, hogy nem is az utolsó maratonom lesz, csak nem tudtam mit fogok gondolni miután lefutottam. Most már tudom, nem állunk meg, vannak itt még célok bőven.

A maraton után pihentem egy teljes hetet és a Vivicitta 10 km-es versenye volt a nagy "visszatérés". Néhány gyors konklúziót ezt követően le is tudtam vonni:

1. A maraton egyszerűen egészségtelen. Fájt mindenem, a lábujjaim közül jó pár úgy nézett ki (és néz ki most is) mint amit kalapáccsal ütögettek végig, és rég nem tapasztalt izomláz volt az egész lábamban. Nem hiányzott a futás a versenyig egyáltalán.

2. A maraton egyszerűen jó. Megerősít, testben, lélekben. Hatalmas motivációt adott, hogy megcsináltam és rájöttem, hogy egy útnak csak az elején és nem a végén vagyok. Testileg is megerősített, egy hét pihenés után megfutottam életem leggyorsabb 10 km-ét, 46 p 33 mp, meglehetős melegben, tűző napon.

3. A maraton évente legfeljebb kétszer jó. Sokat kell rá készülni és nagyon elfáraszt. Úgyhogy ősszel lesz csak a következő, addig maradnak a rövidebb távok, egy kis nehezítéssel.

A nehezítés pedig a hegyi futás lesz. Nem őrültem meg, csak az aszfalton való monoton futás helyett valami új kihívásra vágytam és edzésképpen kipróbáltam a jános-hegyi kilátóhoz való felfutást (kb. 4.5 km, 200 m szintkülönbség). Olyan jól sikerült, hogy eldöntöttem, benevezek a Kékes csúcsfutásra.

A Kékes csúcsfutás pont az amiről a neve is szól, a szlogenje is zseniális: "a csúcson kell abbahagyni!". Mátraházáról indul és a Kékestetőn ér véget, 11,6 km, 671 m szintkülönbség. Nagyon durva emelkedő, főleg annak fényében, hogy a János-hegyen csak az utolsó 350 m az igazán nehéz szakasz, ott 50 métert emelkedik, vagyis ha ezt nem számítjuk, akkor a Mátrában a jános-hegyinek kb. a másfélszerese az átlag szintemelkedés.

Valószínű, hogy nem vágok neki úgy, hogy előtte nem végeznék valami alapos terepszemlét és próbafutást. Lefutni a verseny előtt persze nem akarom, mert akkor épp a lényege veszik el, de azért 5-6 km-t jó lenne lefutni belőle, hogy megérezzem mi vár majd rám.

Az elmúlt 2 hétben fellistáztam, hogy egy maraton után mik azok a célok, amiket szeretnék majd egyszer még megcsinálni. Persze nem idén, de nem is 5 év múlva, az elkövetkező 1-2 évben jó lenne ide is eljutni:

1. Balaton átúszás - egyszer, úgy 15 éve megpróbáltam, csúfos vereség lett a vége, hideg volt és belefagytam. Először is meg kell tanulnom jól úszni, mert gyorsban hamar kifáradok, mellben viszont nagyon lassú vagyok és a vállam 2 km után elkezd fájni, valószínűleg a rossz technika miatt.

2. Kinizsi 100 - ez egy 24 órás 100 km-es gyalog- és teljesítmény túra. Tatáról indul és Budapest határában van a cél, közben 3000 méter szintkülönbség... Május 25-én lesz idén, de ehhez most még kevés vagyok. Múlt héten elmentem egy 20 km-es teljesítmény-túrára és bár a 4 óra körüli szintidőt hoztuk (Hédi és Kati előtt különösen le a kalappal!), szinte jobban kifáradtam, mint egy félmaratonon, valószínűleg a szintkülönbség miatt (790 m). Miután beértünk, már elképzelhetetlennek tűnt, hogy pár hét múlva ennek az ötszörösét megtegyem. Valószínűleg egy 50 km-es távval kellene az eseményre hangolódni, aztán talán ősszel, vagy jövőre megpróbálni a 100-at. Mellesleg a 100 km gyaloglás épp olyan egészségtelen, mint a 42 km futás...

3. Fél-Ironman - ez tűnik a legizgalmasabbnak, 1,8 km úszás, 80 km kerékpár és 21,1 km futás. A dologban az a szép, hogy külön-külön már most is menne, a kihívás tehát abban van, hogy ezt egyben kell megcsinálni. Úgyhogy ez lett a legújabb, távlatos cél, megtanulni jól úszni, venni egy új és gyors bringát és futni, futni, futni.

Ha pedig az ironman fele már megvan, akkor... nem is mondom, ki lehet találni. :-)