HTML

Futni jó!

2013. április 14. - Aznap lettem 38. És aznap futottam le életem első maratonját. Ez a blog eredetileg az odavezető útról szólt. Azóta viszont már arról, hogy miként nyílik ki egy maraton után a világ. Mert kihívásból rengeteg van, csak figyelni kell.

Friss topikok

  • Azt az elkényeztetett hokiszurkoló mindenségit!: MEN-JUNK-VISSZA! MEN-JUNK-VISSZA! :) (2014.05.19. 09:21) Út Koreába - 2. rész
  • munkagep: @Azt az elkényeztetett hokiszurkoló mindenségit!: türelem, ífjú Skywalker, türelem. :-) (2014.05.14. 12:28) Út Koreába – 1. rész
  • Heronyányiné Lang Anna: Tényleg nagyon jó ez a bolt csak jó fizetés is kellene hozzá !3dl Limonádé 290 ez nem a dolgozó em... (2013.10.12. 14:21) Van egy bolt Szekszárdon
  • jacint70: Hajrá Karesz! Aztán este még lesz egy apró kis program a Stadionok megállónál... ;-) (2013.04.08. 10:29) Már csak 1 hét
  • Weboldal készítés olcsón: Tudok egy jó tervet, ha sikerül a maratonod! Ez nem más, mint az Ironman: olyan maraton, amire 3,... (2012.11.13. 11:05) Köszöntő

Címkék

Út Koreába - 2. rész

2014.05.19. 00:54 munkagep

Eredetileg Ukrajna és Korea volt versenyben a VB rendezésért, de szerintem senki nem drukkolt igazán Ukrajnának. Szapporó nagyon jó ómen volt egy újabb távol-keleti VB rendezés szempontjából, és ha nekem kellett volna választanom látatlanban a két helyszín között, nem is lehetett volna kétséges, hogy Dél-Korea legyen a befutó. Az már csak szerencsés körülmény, hogy a Magyar Jégkorong Szövetség is így gondolta ezt és a csapatok végül megszavazták Koreát.

Pillanatok alatt összeállt egy facebook csoport a szurkolók szervezésére és azonnal tudni lehetett, hogy soha nem látott számú magyar fog elindulni 2014-ben Koreába. Összehasonlításképpen, a Koreában jelenleg élő magyarok száma nem éri el a százat, ehhez képest egyszerre 100-150 magyar szurkoló simán megtöbbszörözte a magyar jelenlétet az országban.

A magyar követség persze semmit nem tudott minderről, akkor fogtak csak gyanút, hogy valami fura dolog van kialakulóban, amikor a szurkolók által leginkább favorizált Yellow Brick szálloda, látva a nagy számban és egyszerre, kb. 7-8 hónappal korábban befutott foglalások számát felvette a magyar követséggel a kapcsolatot, érdeklődve, hogy miféle dolog van itt készülőben… Ez alapján aztán a követség is elkezdett nyomozni és rátalált a szurkolókra. (A magyar követség aktivitása egyébként itt nagyjából ki is merült, fontoskodtak ugyan még egy kört a jegyek foglalása kapcsán, ez azonban inkább csak rontott a helyzeten, végül senki nem ott ült amit a követség lefoglalt, de a szervezési szerencsétlenkedéseket most már fedje inkább jótékony homály.)

A repülőút Isztambulon vezetett keresztül, elképesztő volt az isztambuli repülőtér, a reptéri buszok ugyanúgy kerülgették egymást, mintha csak a városi forgalomban lennének, dudáltak, tülekedtek, a repülőgéphez pedig vagy 5 percen keresztül mentünk a betonon, hiába, nem egy Ferihegy. Az út átszállással együtt kb. 14 óra volt odafele, nekem elég jó az alvókám és nem is sokra emlékszem az útból…

Megérkezésünket követően toporogtunk egy órát a reptéren mire a sok krikszkraksz között megtanultunk kiigazodni, rá kellett jönnünk, hogy szinte minden ki van írva angolul is (de legalább latin betűkkel), csak kicsit jobban kell keresni. A koreai emberek szerintem rendkívül barátságosak, angolul ugyan nem nagyon tudnak, viszont ezt megpróbálják lelkesedéssel kompenzálni. Aki tud is angolul, az is úgy beszél, mint aki tényleg tankönyvből tanult volna és nagyon megmosolyogtató dolgokat (és kiejtéssel) tudtak mondani.

A szöuli metró szerintem a világ egyik legjobb metróhálózata, felfoghatatlan hosszú vonalak keresztezik egymást (az egyiknek 96 megállója volt!) és mindent bemondanak angolul is, pedig külföldiekkel nagyon keveset találkoztunk.

Azt, hogy Koreában hoki VB-t rendeznek, viszont szerintem csak mi tudtuk, Koreában a jégkorong nem valami népszerű, vagy inkább úgy fogalmaznék, a baseballon és a focin kívül nem is nagyon ismernek más csapatsportot. A nyitómeccs ennek megfelelően - kissé csalódáskeltő módon - nem is teltház előtt zajlott, hiába kezdtünk a házigazdákkal, a 3500 fős csarnok jó ha 80%-ban volt teli. A nyitómeccs egyébként rettentő fontos volt a magyar csapatnak, a tavalyi VB-n épp Korea tréfált meg bennünket a második nap, úgyhogy nem lehetett ezt a meccset félvállról venni. Ha kikapunk, akár ki is eshetünk, tehát az egész VB-t meghatározhatta, hogy mi lesz az első (szó szerint sorsdöntő) meccs eredménye.

És akkor a szurkolók. A koreaiaknak teljesen ismeretlen volt az a szurkolási mód, amit a magyar szurkolók bemutattak. Náluk inkább csak tapsolnak, integetnek a zászlókkal, illetve ha helyzet van, elkezdenek hangosan kiabálni (pontosabban sikoltozni). De szurkolni nem igazán tudnak. Így a TV közvetítésben szinte csak a 100 magyar szurkoló hangját lehetett hallani, a vágóképekben pedig (mivel a koreai közönség nem produkálta magát), annyit mutattak bennünket, hogy az otthoniak arcról felismerhettek szinte mindenkit. Az első harmadban legalább 10 üzenetet kaptam barátoktól, hogy remek bajszot növesztettem és csak így tovább, jók vagyunk.

korea szurkolók2.jpg

Mivel fontos meccs volt, szerencsére nem csak mi gondoltuk komolyan a szurkolást (a meccs közepére a hangomból már csak hírmondó maradt), de a csapat is elég jól beleállt a mérkőzésbe és bár 6-1 után volt egy magyaros megingásunk, a vége mégiscsak magabiztos 7-4-es siker lett. Az első, a negyedik és az utolsó gólunk nálam igazi extázis volt, az első irtózatosan fontos volt, a negyediknél mertem elhinni, hogy ez a meccs meglesz és a hetediknél lett ez teljesen biztos. Életem három legjobb szurkolása között biztos ott van ez a nyitómeccs.

A jó kezdés tehát megvolt, de másnap délben azonnal egy kőkemény derbi várt ránk az ukránokkal. Nem csak a csapat, de mi szurkolók is elég fáradtak voltunk, hiszen az esti utolsó meccs után a miénk volt a következő nap első meccse is, az ukránok viszont 8 órával többet pihenhettek, ami ilyen szoros menetrend mellett hatalmas előny. Sajnos ez a meccsen is meglátszott, az ukránok egyébként is csak ránk készültek, a szapporói kudarcuk és a két évvel ezelőtti B csoportos kiesésük után (amiben a magyar csapatnak igen vastagon benne volt a keze) szerintem igazi bosszúra készültek és – sajnos – ez maradéktalanul sikerült is nekik. Elképzelés nélküli, kaotikus játékot mutattunk, a játék minden elemében vertek bennünket, a sebességkülönbség és a reakcióidő volt az igazán szembetűnő. Az egyetlen pozitívum, hogy kizárólag emberelőnyből tudtak nekünk gólt ütni, és hogy Hetényi Zolika fantasztikusan védett, de így is sima 0-3-as zakó lett a vége.

Jöhetett a szünnap. Azt gondoltuk, Szöul rengeteg látnivalót tartogat, de gyorsan be kellett látnunk, hogy ez egyáltalán nem így van. Lássuk be, Szöul nem egy turistalátványosság. A méretei ugyan megdöbbentők (26 millió ember!), de városépítészetileg kiábrándítóan sivár, kizárólag beton- és bádogépületek alkotják, 50 évesnél régebbi épületük szinte nincs is, a zöld felületet pedig mikroszkóppal kellett keresni, emiatt rendkívüli volt a szmog is. Úgy tűnt, mintha a modern Korea nem is nagyon szeretné ápolni a múltból hozott örökségét, az egész életvitelük az amerikai életmód beteges utánzásának tűnt, de lemásolni persze nem tudták teljesen, így az öltözködésük európai szemmel inkább ijesztőnek tűnt, a zenéjük pedig olyan, mint a Magyarországon is jól ismert Gangnam Style, valami meghatározhatatlan vacak, amit K Pop-nak neveznek. A kaják viszont – már ha be merjük vállalni az utcán étkezést – egész jók, bár volt pár nagy betlizésünk ezzel is. Az viszont az igénytelenség netovábbjának tűnt, hogy az átlag koreai a boltban veszi meg a porlevest, ott tesz hozzá vizet aztán teszi be a bolti mikróba és meg is van az ebéd. A legrosszabb pedig, hogy a rossz példa ragadós és pár nap után már én is a bolt előtt álldogálva ettem a frissen mikrózott műkaját.

korea kaja.jpg

A VB viszont folytatódott és egy egész jól sikerült, de 2-0-ra elvesztett (papírformaszerű) szlovénok elleni mérkőzést követően jöhetett két verhető ellenfél, Ausztria és Japán. Az osztrákok más körülmények között abszolút nem a verhető kategóriába sorolandók, de a szocsi olimpiát követő botrányok miatt (volt egy kis elhajlásos ünneplésük a norvég meccs után, ami miatt aztán a szlovénektől nagyon csúnyán kikaptak és kiestek), Koreába egy nagyon fiatal és rutintalan csapattal érkeztek. Mondjuk rutinból nálunk sem volt teli a padlás, a magyar csapat volt az egyik legfiatalabb a mezőnyben, ami egyrészt jó jel, másrészt viszont elég veszélyes is, bár utólag azt mondhatjuk, hogy jól sikerült a fiatalítás.

Szóval nekimentünk az osztrákoknak, nagyon keményen. Most ők jártak úgy ahogy mi az ukránok ellen, övék volt az előző esti meccs Korea ellen és mi pihenhettünk többet. Az első harmadban 16-3 volt a kapuralövési arány a javunkra és csak az isten mentette őket meg valami rettenetes zakótól. A második harmadban aztán jöttek a magyar gólok is, elhúztunk 2-0-ra, de utána viszont a semmiből feljöttek (ez a mi fiatal rutintalanságunk példás bizonyítéka is volt), át is vették a vezetést, viszont kétszer is visszajöttünk a meccsbe és 4-4-nél még egy kapuslehozatallal is megpróbálkoztunk, mert ha azt belőttük volna, akár a feljutás is elérhető lett volna a japánok ellen. Nem lőttük be, sőt, a hosszabbításban kettős emberelőny sem volt nekünk elég és végül – ahogy az lenni szokás – a sok kimaradt helyzet megbosszulta magát és egy hirtelen megindulásból el is döntötték a meccset. Ritkán vagyok ennyire ideges, de akkor bármit szét tudtam volna verni ami a kezem ügyébe kerül, olyan közel volt az osztrákok elleni történelmi győzelem. Ja, mert 30 éve nem tudjuk őket megverni. Most sem jött össze.

És akkor ejtsünk pár szót az osztrák szurkolókról is, ugyanis ők voltak a magyarokon kívül az egyedüliek, akik értelmezhető létszámban jelentek meg Koreában, összesen voltak talán 20-an is. Elég sok sztereotípiám volt osztrák emberekkel kapcsolatban, ezek inkább általános társadalmi becsípődések, aminek nincs sok alapja, de mégis úgy gondolja az ember, hogy ez az ő tapasztalata is. Tisztelettel jelentem, az osztrák szurkolók nagyon király csávók! Már az első nap összebarátkoztunk velük, semmi birodalmi kultúrfölény, rengeteget tudtak a magyar hokiról, úgy tűnt egyáltalán nem néznek le minket és nagyon örültek, hogy új barátokra tettek szert. Sosem gondoltam volna, hogy osztrák szurkolóktól fogom megtanulni, mi az a szurkolói fair-play. Vagy nem is tudom minek nevezzem, még most is megborzongok bármikor rágondolok.

Történt ugyanis, hogy az osztrákok kicsit elkönnyelműsködték a VB-t és az ukránok és ellenünk csak hosszabbításban behúzott győzelmek miatt két pontot is elszórtak, ami végzetesen hiányozhatott volna, ha a japánok megvernek bennünket, ők pedig kikapnak a papíron jóval erősebb szlovénektől. A bajaikat pedig csak tetézte, hogy a magyar csapatnak ez már tétnélküli meccs volt, simán benne volt a pakliban, hogy a magyarokat ez a meccs már nem érdekli és akkor – kisebb világszenzációt keltve – a japánok lettek volna a másik feljutó csapat. Az osztrák szurkolók így – nem először egyébként a VB alatt – beálltak a magyar táborba és együtt szurkoltak velünk a magyar csapatnak.

Az igazán meglepő dolog viszont ez után jött. Hiába tétnélküli a meccs, a magyar csapat az egész torna alatti legjobb játékát mutatta be és bár sajnos a rutintalanságunk miatt kaptunk teljesen felesleges gólokat, végig kontroll alatt tartva a meccset végül – ha csak büntettőkkel is -, de megvertük azt a japán csapatot, akinek ezen úszott el a feljutás. Az osztrák szurkolók némelyike a magyar himnusz alatt sírta el magát, de az igazán nagy pillanat ez után jött.

Miközben mi önfeledten ünnepeltük a csarnok előtt a magyar győzelmet (és számunkra egyben a VB utolsó meccsét is), egyszer csak feltűntek az osztrák szurkolók, két rekesz sört tartva a magasba. A meccs után ugyanis nyomban elszaladtak a sarki boltba, megvették talán a teljes készletet és mindet elhozták nekünk, mert úgy érezték, ennyivel tartoznak a magyar csapatnak és szurkolóinak. Ők ugyanis úgy érezték, a magyarok jóvoltából jutottak fel az A csoportba. Jól érezték, mert a következő meccsen ki is kaptak a szlovénektől, ha mi nem verjük meg Japánt, jövőre is együtt szurkolnánk velük a B csoportban. Mondjuk ebből a szempontból sajnálom, nekem hiányozni fognak.

Ez a kis video szerintem mindent elmond, milyen volt a hangulat, benne a szenzációs magyar és nemkülönben szenzációs osztrák szurkolókkal. Ejj, de visszamennék, most azonnal.

 

https://fbexternal-a.akamaihd.net/safe_image.php?d=AQBaEGmRI8P5pNsJ&url=https%3A%2F%2Ffbcdn-vthumb-a.akamaihd.net%2Fhvthumb-ak-ash3%2Ft15.0-10%2Fp526x296%2F1976327_232438680279667_232437810279754_36797_366_b.jpg&jq=100

1 komment

Út Koreába – 1. rész

2014.05.13. 23:49 munkagep

Éééés igen. Visszatértem. Pár hónap „alkotói szabadság” után végre úgy láttam, ideje lenne ismét életet lehelni ebbe a blogba, még úgy is, ha most nem a futás, hanem másik kedvenc hobbim, a jégkorong szolgáltatja az apropót. Utólag is köszönöm a sok noszogatást, amit a hírek hiánya miatt kaptam az elmúlt fél évben, jól esett hallani és érezni, hogy sokaknak hiányoznak a rendszeres híradások.

Pár alkalommal már itt, a blogon is megemlékeztem róla, hogy a jégkorong nekem lassan inkább életformává, mint hobbivá válik. Megért volna egy diadalittas blogbejegyzést már idén januárban is a hír, hogy immár nem csak szurkolok, de gyakorlatban is űzöm ezt a sportot. Én, aki ha felkelésről van szó, még felnőtt fejjel is gyerekes hisztit tudok levágni bármelyik hétköznap reggel, a jégkorongért képes vagyok reggel 7-kor már a jégpályán lenni, felöltözve, teljes felszerelésben. Jó, jó, persze halál béna vagyok, de nem is ez a lényeg.

A jégkorong nálam egy beteges szenvedély, bármiről legyen szó, lehet az U18-as női felkészülési torna, junior bajnoki mérkőzés, olimpiai selejtező, MOL liga, EBEL középszakasz-meccs Klagenfurtban, vagy éppen világbajnokság bárhol. Mindegy. Az a lényeg, hogy jégkorongot lássak.

Korábban azt gondoltam, ilyen megszállottból mint én, alig van az országban. Aztán elindult a jegkorong.blog.hu, ahol először csak az interneten, aztán egyre többekkel személyesen is sikerült kapcsolatba lépnem és kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül.

A jégkorong mindig is egy sajátos társadalmi szubkultúra volt, nem csak itthon, de külföldön is. Tapasztalatból mondom, egy átlag jégkorongszurkoló intelligencia hányadosa jóval meghaladja a fociszurkolóét, jégkorongban nem kell szurkolókat kordonokkal elválasztani, nem csak trágárságból áll a szurkolói nagyszótár és a szurkolás alapvetően pozitív irányultságú ellentétben a focival (pl. „aki ugrál büszke magyar” vs. „ki nem ugrál büdös román”).

Talán sokak előtt ismert, hogy a nagy áttörés a magyar jégkorongban 2008-ban történt, amikor feljutott a felnőtt válogatott az A csoportba. (Egyszer egy barátom találóan úgy fogalmazott, akkor jut ki magyar foci válogatott bármilyen világeseményre, ha a bevezetjük az eurót. Valószínűleg soha, de nagyon várjuk.)

Emlékszem, azon a nevezetes, 2008. áprilisi napon, reggel kezdődött a mindent eldöntő mérkőzés, a VB-t ugyanis a világ másik végén rendezték Japánban, 9 óra időeltolódással. Elérhetetlen messzeségnek tűnt, a lelátón már akkor is egy maroknyi magyarral. Ha valaha készült olyan sportösszefoglaló, ami egy magyar jégkorongszurkoló szent bibliájává válhatott, akkor szerintem ez az (a szurkoló lány, akivel együtt sírt az egész ország): 

 

Én a tévé előtt ugráltam, apukám és bátyám családostul voltak éppen nálunk ünnepelni a szülinapomat, hát, mit mondjak, nem sokat törődtem velük. Apu nem is értette, „jól van fiam, feljutottak a B csoportba, volt már ilyen máskor is” mondta, mire én majd szétpukkadva a büszkeségtől (és sértődöttségtől) gyorsan kioktattam, hogy az A csoportba jutottak fel, nem a B-be. „Ne hülyéskedj fiam, az A csoportban Kanada meg a csehek vannak, az nem lehet.” Hát, pedig lehetett.

És így váltak a magyar hokiszurkolók is világhírűvé. Míg 2007-ben Ljubjanában még jó ha kétszázan szurkoltunk a helyszínen, addig 2009-ben Svájcban – az egész hokivilág általános megrökönyödésére – 3000 magyar fanatikus szurkoló kísérte el a csapatot a magyar határtól 1000 km messzire. Katartikus élmény volt, hiába porolt el minket rettenetesen Kanada (0-9), a szurkolók minden kapott gólnál csak hangosabbak lettek és a mérkőzés lefújását követő jó egy órát még a csarnokban töltöttük, dobolva, ugrálva, énekelve – így fejezve ki hálánkat, hogy itt lehettünk és szurkolhattunk a magyar csapatnak egy A csoportos világbajnokságon. Érdemes elolvasni a The Hockey News mérkőzésről szóló összefoglalóját, sok mindenről szó van a cikkben, legkevésbé magáról a mérkőzésről.

Eltelt azóta 5 év, a szurkolói lendület azonban nem lankadt. Igaz, azóta nem sikerült megismételni a csodát, csak a küszöbig jutottunk minden évben, de Ljubjanába 2010-ben és 2012-ben már 1500 magyar ment el szurkolni (ez szerintem B csoportos VB-k történetében abszolút világrekord), 2011-ben és 2013-ban pedig tömve volt a Budapest Sportaréna és mindkétszer csak hajszálon múlt, hogy nem jutottunk újra fel.

2013-ban némileg megváltoztatták a szabályokat, már ami a B csoportos jégkorong VB rendezését illeti. Az A csoportból kieső csapat (Ausztria és Szlovénia) és előző évben rendező ország (Magyarország) a következő évben már nem rendezhetett VB-t, így a 4 éve tartó magyar – szlovén sormintának hirtelen vége szakadt. Így jött képbe Dél-Korea.

Ami 2008-ban értelmetlen távolságnak tűnt, az 2014-re realitássá vált, nem is lehetett kérdéses, hogy mennem kell, ott a helyem. Szerencsére nem csak én gondoltam így, de kb. 150 másik magyar is, így következett be az a nem mindennapi mutatvány, hogy Magyarországtól 12 ezer km-re egyszerre utazott el 150 magyar szurkoló egy sporteseményre. Talán a pekingi olimpián összesen nem volt ennyi magyar szurkoló, Dél-Koreában pedig még szerintem ennyi magyar összesen sem, elképesztő volt ott lenni.

És, hogy milyen volt Dél-Koreában? Aludjunk párat, és a következő részben azt is elmesélem. :-)

korea szurkolók.jpg

2 komment

süti beállítások módosítása