Megcsináltuk. Azóta is csak mosolygok, ha erre gondolok. 4 nap, 195,4 km, hóesés, szélfúvás, kemény mínuszok. És ez épp így volt jó.
Nem mondom, hogy nem bizonytalanodtam el az első nap az indulás előtt. Esett az eső, fújt a szél és az egész valami nagyon rossz ötletnek tűnt. Utólag úgy gondolom, hogy ha ezek a nehezítő körülmények nem lettek volna, épp a lényeg veszett volna el. Mert három napja csak mosolyogni tudok, ha erre a versenyre visszagondolok, rengeteg erőt és pozitív energiát adott. De menjünk szépen sorrendben.
Januárban amikor neveztünk, még olyan jó ötletnek tűnt...
1. nap - Csütörtök - A ráhangolódás napja
Hédivel már szerdán lementünk, elvégre komolyan vettük a versenyt, vagy mi. Áron viszont kockáztatott és csak aznap reggel jött le, így egy reggeli kávé mellett ismerkedett össze a csapat és egyeztettük a "stratégiát", ami kb. olyan tudományos megállapításokból állt mint, hogy nagyon hosszú lesz a táv, de megcsináljuk. Én ismét megerősítettem, hogy természetesen a versenyt teljes egészében a maratoni felkészülésemnek rendelem alá, épp emiatt az idő teljesen másodlagos, az a lényeg, hogy jól essen, ne fáradjak el.
A rajtot Hédi kezdte, 15,8 km-rel, őt nekem kellett váltanom egy 16,1 km-es szakaszon és Ároné volt a befutó 16,3 km-rel. Elvileg én futottam volna minden nap a leghosszabb távokat, mert tudtuk, hogy a szombatot nekem ki kell majd hagyni, de mivel a csütörtöki középső etapban volt egy nagyobb emelkedő, inkább ezt választottam.
A rajtnál aztán varázsütésre elállt az eső és a dolgok mindjárt megszépültek. Hédi magához képest egy nagyon tisztességes tempóval futott be, pedig izgult előtte rendesen. Hogy nem akárkik futottak egyébként a mezőnyben az akkor tűnt fel, amikor a 15,8 km-es szakasz befutójánál 56 percnél megjelent a mezőny eleje... A váltást egy kicsit elpepecseltük, be kellett dugni a chip-et az érzékelőbe, lecsatolni majd átadni a csapatrajtszámot, aztán felcsatolni és indulás.
Várom a váltást
Fogalmam sem volt, hogy milyen tempóban akarok futni, úgy döntöttem futok ahogy jól esik. Az egy kicsit elbizonytalanított, hogy sokkal gyorsabb voltam a mezőnynél, de azzal nyugtattam magam, hogy ők ultramaratonisták és ma 54 km-t futnak, nem 16-ot. Kilométer jelzések ezen a versenyen csak 5 km-enként voltak, ezt nem tudtam, úgyhogy elég sokáig kerestem a táblákat és amikor végre megjelent az első tábla (20km) akkor meg elfelejtettem, hogy honnan indultunk, így újabb 5 km-t kellett futnom mire végre mérni tudtam az eredményt. Hát, igen. Csak lassan, csak szépen, lényeg, hogy jól essen, mindent a maratonnak rendelünk alá, elég lesz 5:30 körüli km-eket futni. Nem volt elég, 4:50-et futottam. Egy kicsit vacilláltam, hogy ez most jó lesz-e nekem, aztán úgy döntöttem, jöjjön a B terv, adjunk neki. És adtunk. Az egész távon egyetlen ember ért utol, de az utolsó két kilométert még jobban megnyomtam és 500 méterrel a cél előtt visszaelőztem. Gyarló vagyok, de baromi jól esett. Aznap ezen a szakaszon a 14. időt futottam az akkor még 72 csapatban futó versenyzőből, utólag rájöttem, hogy ez valószínűleg azért sikerülhetett, mert a legtöbben egyszerűen tartalékoltak. A nettó időeredmény egyébként 1 óra 17 p 45 mp volt, a hivatalos ennél több, csak a váltó miatti bénázást én nem mértem az órával még. Áron is szépen megnyomta, de neki annyiban nehezített volta pálya, hogy vasárnap még egy 40 km-es edzéssel hangolt az eseményre és egyszerűen fáradt volt.
Első nap után a 34. helyen álltunk, innen vártuk másnap a folytatást.
2. nap - Péntek - Amikor elválik ki a legény a gáton
Másnap szikrázó napsütésre ébredtünk, még gondoltam is, hogy mekkora szerencsénk van az idővel, a meteorológia megint hülyeséget mondott. Aztán kiléptem az ajtón és majdnem visszarepültem, akkora szél volt, hogy kis híján leszedett a lábamról. A rajtnál is ugyanez volt, kb. 2 fok lehetett és masszívan fújt az északi szél.
Szinte csalogat a víz
Áron kezdett, a Balaton mellett ment a mezőny, az autóból mellettük elhaladva nagyon szép látványt nyújtott a tarajos hullámokkal teli Balaton, előtte a sok futó. Persze felhúzott ablakokkal és fűtéssel. Áron szakasza 16,1 km volt, az időeredménye pedig elég jó lett volna, ha nem kap az utolsó 5 km-en egy nagyon durva ellenszelet, és ugyanez jutott aztán Hédinek (15,6 km), azzal, hogy talán neki épp az utolsó 5 km nem volt annyira szeles. A váltónál várakozva nem bíztattak sok jóval, aki bejött, csak annyit mondott, durva lesz. Nekem aznap egy nagyjából félmaraton volt kitűzve 21,2 km-rel, annyi nehezítéssel, hogy a közepén és aztán a legvégén volt két elég kemény emelkedő.
Hédi várja Áront
Az elejét ezért nem is akartam elkapkodni és megpróbáltam magam tényleg visszafogni. Hogy ez valamennyire sikerült, abból mértem le, hogy már a 3. km táján megelőztek, profinak tűnő hármas csoport, kerékpáros kísérettel. Kérdeztem a tempójukat, mondták 4:50 km-enként. Jól van, akkor menjetek, ma ezzel nem versenyzek. A szél elég változatos volt, néha elállt, aztán hátulról fújt, aztán meg szemből, nehezen lehetett követni. 10 km-nél jött a frissítő, tanulva korábbi hibáimból szépen megálltam, ittam, ettem, aztán mentem tovább. És akkor megjött Mr. Ellenszél. Még hátra volt a táv fele és nagyon nem esett jól a gondolat, hogy ez még egy órán keresztül így lesz, pedig így lett. 13 km-nél benyomtam egy energiacsomagot, még induláskor vettem, olyan mint a nagymama lekvárja, iszonyú édes és ragad. De a tömény cukor valóban energiát ad, érezhetően felfrissültem és valószínűleg épp jókor is ehettem meg, mert 15 km körül jött az első kemény emelkedő, ellenszéllel nehezítve. 6:30-as kilométereket mentem úgy, hogy a mezőnyt még így is végig előztem. És lám-lám, a 4:50-es csapat is szétzilálva, szétszakadva megjelent előttem, szépen belefáradtak a tempójukba. 18 km-nél aztán Áronék épp elmentek mellettem kocsival, dudáltak, fényképeztek, baromi jól esett a biztatás, akkor olyan szépnek tűnt minden, már láttam a szigligeti várat, ott a befutó. Igen ám, csak oda fel is kell szaladni.
Áron befut
A 10 emeletes futópályán edződött lábaim egy ideig bírták, aztán kitört belőlem a hiszti, mert ez az emelkedő nem olyan volt, hogy megyünk felfele és majd vége lesz. Ez elkezdődött, aztán jobban emelkedett, aztán meg nagyon durván emelkedett. És ott akkor nagyon elkáromkodtam magam, mert 21km-nél, 200 méterrel a cél előtt nem akartam belegyalogolni, de nem bírtam. Erre az emelkedőre szerintem nem lehet felkészülni, főleg nem 21 km után. Aztán nagy levegő, összeszorított fogak, és csak elindultunk újra és innen már behúzott a cél, 1 óra 48 perc 30 mp lett a nettó eredmény. A hivatalos jó másfél perccel több, mert a váltásnál Áronnal olyan jól elbeszélgettem, hogy nem vettük észre, hogy Hédi közben befutott és a hangosbemondóban kiabáltak már utánam, hogy jöjjek, mennem kéne.
Összetettben ekkor a 37. helyen álltunk.
3. nap - Szombat - A pihenés napja
Nekem biztos, mert családi okok miatt sajnos vissza kellett jönnöm Pestre, de a többieknek is egyszerűbb volt, egyrészt valóban szélcsendes és komolyabb emelkedők nélküli nap volt, másrészt a távok is a legrövidebbek voltak a 4 nap alatt. Utólag is nagyon köszönöm Szilassy Katának, hogy beugrott helyettem, Kata ugyebár az a lány, aki megtanított futni engem a Nike félmaraton alatt, és aztán jött velem a novemberi Balaton Maratonra is.
A lányok nagyon szépen megfutották a tempót, Áron pedig különösen, de mivel a fiúk mezőnyében indultunk, a lányok tempója óhatatlanul ide nem volt elég és némileg visszacsúsztunk a 43. helyre.
4. nap - Vasárnap - Havas-jeges végkifejlet
Reggel nem hittem a szememnek. 6-kor keltünk, mert aznap 8-kor volt a rajt és kinézve az ablakon csak fehéret láttam. Ami pedig rosszabb, havazott is folyamatosan.
A rajt Balatonfüredtől volt, ez a város télen-nyáron gyönyörű. A behavazott korzó a Balatonnal, főleg egy futóversennyel megspékelve tényleg lélegzetelállító látvány. Ismét Hédi kezdett, bár épp nem ehhez lett volna kedve, a kocsiban a hőmérő -4.5 fokot mutatott és tényleg nagyon hideg volt, az út pedig nagyon csúszott.
16 km-es jégpálya, egyedülálló újdonság
Hédi viszont derekasan nyomta, főleg úgy, hogy neki ez már tényleg a 4. nap volt és az eddigi legnehezebb körülmények, jeges ellenszél és hófúvás. De megcsinálta, 16,2 km-t 1 óra 39 perc alatt nyomta le és jöhettem én. Most már nem gondolkodtam, hogy mennyire akarom visszafogni magam, úgy voltam vele, hogy utolsó nap, meg kell tolni és tényleg mindent beleadtam. Ez a nap volt életem eddigi legjobb futóversenye. Egyrészt úgy éreztem elrepülök, jöhetett akár emelkedő, akár lejtő, szó szerint robogtam (egy emelkedős szakaszon még egy biciklistát is beértem, majd leesett a nyeregből a röhögéstől) másrészt az egész versenyt belengte valami nagyon pozitív légkör. Az egész versenyre jellemző volt, és erre a napra különösen, hogy itt a futók nem egymás ellen, hanem kizárólag egymásért és önmagukért futnak. Minden futó aki mellett elmentem köszönt, biztatott és én is őket viszont. Mindenki szurkolt mindenkinek, itt nem voltak semleges nézők akik csak véletlenül erre jártak, itt a nézők egyben hozzátartozók / kísérők is voltak akik pontosan tudták, hogy mekkora teljesítményen van már túl a mezőny. Az időjárási körülményekről mindent elmond, hogy a frissítő állomásokon a kirakott poharakba belefagyott a frissítőnek szánt víz, de ez is csak színesítette az eseményt, mert amikor víz helyett jég kocogtatta meg a fogaimat, egyszerűen csak összekacsintottunk egy szervezővel (aki persze jót mulatott rajtam és 5 másodpercre elfelejthette, hogy menten odafagy a padhoz), aztán elszopogattam egy kis jégkását és mentem tovább és így lett teljesítve 18,9 km 1 óra 32 perc 30 mp alatt.
A váltónál mondtam Áronnak, hogy nyomja meg, nincs veszteni valónk. Neki jutott az aznapi durva emelkedő, de szerencséjére ez most az elején és nem a végén érte, és ennek ellenére bőven 5 perces km-eken belül tudta tartani a tempót ő is, így végül 35. helyre felhoztuk a csapatot a közben 70 csapatosra fogyatkozott mezőnyből.
Amit még ki kell emelnem az az abszolút profi szervezés. Az volt az érzésem, hogy a sok BSI-s rendezvény közül a szervezőknek is ez lehet a kedvence, részben gondolom azért, mert a viszonylag kevés induló miatt itt rendkívül családias, barátságos a légkör, mindenkire jut idő. A kevés induló viszont nem jelentette azt, hogy ne kapott volna a verseny a helyi polgárőrségtől, rendőrségtől és önkormányzatoktól maximális figyelmet, hiba nélkül terelték a forgalmat és segítették a futókat, felejthetetlen emléket adva ezzel minden résztvevőnek.
A Szupercsapat tehát helyt állt, nem is akárhogyan. Hédi, Áron, Kata és jómagam, 4 nap alatt tényleg körbeszaladtuk a Balatont. Amikor a verseny után egy siófoki part menti étteremben ebédeltünk, kinéztem a tóra és hihetetlennek tűnt átnézni Füredre és belegondolni, reggel még onnan indultunk.
Megcsináltuk. Azóta is csak mosolygok ha erre gondolok.
A Szupercsapat
