Futni jó!

Megcsináltuk. Azóta is csak mosolygok, ha erre gondolok. 4 nap, 195,4 km, hóesés, szélfúvás, kemény mínuszok. És ez épp így volt jó.

Nem mondom, hogy nem bizonytalanodtam el az első nap az indulás előtt. Esett az eső, fújt a szél és az egész valami nagyon rossz ötletnek tűnt. Utólag úgy gondolom, hogy ha ezek a nehezítő körülmények nem lettek volna, épp a lényeg veszett volna el. Mert három napja csak mosolyogni tudok, ha erre a versenyre visszagondolok, rengeteg erőt és pozitív energiát adott. De menjünk szépen sorrendben.

Januárban amikor neveztünk, még olyan jó ötletnek tűnt...

1. nap - Csütörtök - A ráhangolódás napja

Hédivel már szerdán lementünk, elvégre komolyan vettük a versenyt, vagy mi. Áron viszont kockáztatott és csak aznap reggel jött le, így egy reggeli kávé mellett ismerkedett össze a csapat és egyeztettük a "stratégiát", ami kb. olyan tudományos megállapításokból állt mint, hogy nagyon hosszú lesz a táv, de megcsináljuk. Én ismét megerősítettem, hogy természetesen a versenyt teljes egészében a maratoni felkészülésemnek rendelem alá, épp emiatt az idő teljesen másodlagos, az a lényeg, hogy jól essen, ne fáradjak el.

A rajtot Hédi kezdte, 15,8 km-rel, őt nekem kellett váltanom egy 16,1 km-es szakaszon és Ároné volt a befutó 16,3 km-rel. Elvileg én futottam volna minden nap a leghosszabb távokat, mert tudtuk, hogy a szombatot nekem ki kell majd hagyni, de mivel a csütörtöki középső etapban volt egy nagyobb emelkedő, inkább ezt választottam.

A rajtnál aztán varázsütésre elállt az eső és a dolgok mindjárt megszépültek. Hédi magához képest egy nagyon tisztességes tempóval futott be, pedig izgult előtte rendesen. Hogy nem akárkik futottak egyébként a mezőnyben az akkor tűnt fel, amikor a 15,8 km-es szakasz befutójánál 56 percnél megjelent a mezőny eleje... A váltást egy kicsit elpepecseltük, be kellett dugni a chip-et az érzékelőbe, lecsatolni majd átadni a csapatrajtszámot, aztán felcsatolni és indulás.

Várom a váltást

Fogalmam sem volt, hogy milyen tempóban akarok futni, úgy döntöttem futok ahogy jól esik. Az egy kicsit elbizonytalanított, hogy sokkal gyorsabb voltam a mezőnynél, de azzal nyugtattam magam, hogy ők ultramaratonisták és ma 54 km-t futnak, nem 16-ot. Kilométer jelzések ezen a versenyen csak 5 km-enként voltak, ezt nem tudtam, úgyhogy elég sokáig kerestem a táblákat és amikor végre megjelent az első tábla (20km) akkor meg elfelejtettem, hogy honnan indultunk, így újabb 5 km-t kellett futnom mire végre mérni tudtam az eredményt. Hát, igen. Csak lassan, csak szépen, lényeg, hogy jól essen, mindent a maratonnak rendelünk alá, elég lesz 5:30 körüli km-eket futni. Nem volt elég, 4:50-et futottam. Egy kicsit vacilláltam, hogy ez most jó lesz-e nekem, aztán úgy döntöttem, jöjjön a B terv, adjunk neki. És adtunk. Az egész távon egyetlen ember ért utol, de az utolsó két kilométert még jobban megnyomtam és 500 méterrel a cél előtt visszaelőztem. Gyarló vagyok, de baromi jól esett. Aznap ezen a szakaszon a 14. időt futottam az akkor még 72 csapatban futó versenyzőből, utólag rájöttem, hogy ez valószínűleg azért sikerülhetett, mert a legtöbben egyszerűen tartalékoltak. A nettó időeredmény egyébként 1 óra 17 p 45 mp volt, a hivatalos ennél több, csak a váltó miatti bénázást én nem mértem az órával még. Áron is szépen megnyomta, de neki annyiban nehezített volta  pálya, hogy vasárnap még egy 40 km-es edzéssel hangolt az eseményre és egyszerűen fáradt volt.

Első nap után a 34. helyen álltunk, innen vártuk másnap a folytatást.

2. nap - Péntek - Amikor elválik ki a legény a gáton

Másnap szikrázó napsütésre ébredtünk, még gondoltam is, hogy mekkora szerencsénk van az idővel, a meteorológia megint hülyeséget mondott. Aztán kiléptem az ajtón és majdnem visszarepültem, akkora szél volt, hogy kis híján leszedett a lábamról. A rajtnál is ugyanez volt, kb. 2 fok lehetett és masszívan fújt az északi szél.

Szinte csalogat a víz

Áron kezdett, a Balaton mellett ment a mezőny, az autóból mellettük elhaladva nagyon szép látványt nyújtott a tarajos hullámokkal teli Balaton, előtte a sok futó. Persze felhúzott ablakokkal és fűtéssel. Áron szakasza 16,1 km volt, az időeredménye pedig elég jó lett volna, ha nem kap az utolsó 5 km-en egy nagyon durva ellenszelet, és ugyanez jutott aztán Hédinek (15,6 km), azzal, hogy talán neki épp az utolsó 5 km nem volt annyira szeles. A váltónál várakozva nem bíztattak sok jóval, aki bejött, csak annyit mondott, durva lesz. Nekem aznap egy nagyjából félmaraton volt kitűzve 21,2 km-rel, annyi nehezítéssel, hogy a közepén és aztán a legvégén volt két elég kemény emelkedő. 

Hédi várja Áront

Az elejét ezért nem is akartam elkapkodni és megpróbáltam magam tényleg visszafogni. Hogy ez valamennyire sikerült, abból mértem le, hogy már a 3. km táján megelőztek, profinak tűnő hármas csoport, kerékpáros kísérettel. Kérdeztem a tempójukat, mondták 4:50 km-enként. Jól van, akkor menjetek, ma ezzel nem versenyzek. A szél elég változatos volt, néha elállt, aztán hátulról fújt, aztán meg szemből, nehezen lehetett követni. 10 km-nél jött a frissítő, tanulva korábbi hibáimból szépen megálltam, ittam, ettem, aztán mentem tovább. És akkor megjött Mr. Ellenszél. Még hátra volt a táv fele és nagyon nem esett jól a gondolat, hogy ez még egy órán keresztül így lesz, pedig így lett. 13 km-nél benyomtam egy energiacsomagot, még induláskor vettem, olyan mint a nagymama lekvárja, iszonyú édes és ragad. De a tömény cukor valóban energiát ad, érezhetően felfrissültem és valószínűleg épp jókor is ehettem meg, mert 15 km körül jött az első kemény emelkedő, ellenszéllel nehezítve. 6:30-as kilométereket mentem úgy, hogy a mezőnyt még így is végig előztem. És lám-lám, a 4:50-es csapat is szétzilálva, szétszakadva megjelent előttem, szépen belefáradtak a tempójukba. 18 km-nél aztán Áronék épp elmentek mellettem kocsival, dudáltak, fényképeztek, baromi jól esett a biztatás, akkor olyan szépnek tűnt minden, már láttam a szigligeti várat, ott a befutó. Igen ám, csak oda fel is kell szaladni. 

Áron befut

A 10 emeletes futópályán edződött lábaim egy ideig bírták, aztán kitört belőlem a hiszti, mert ez az emelkedő nem olyan volt, hogy megyünk felfele és majd vége lesz. Ez elkezdődött, aztán jobban emelkedett, aztán meg nagyon durván emelkedett. És ott akkor nagyon elkáromkodtam magam, mert 21km-nél, 200 méterrel a cél előtt nem akartam belegyalogolni, de nem bírtam. Erre az emelkedőre szerintem nem lehet felkészülni, főleg nem 21 km után. Aztán nagy levegő, összeszorított fogak, és csak elindultunk újra és innen már behúzott a cél, 1 óra 48 perc 30 mp lett a nettó eredmény. A hivatalos jó másfél perccel több, mert a váltásnál Áronnal olyan jól elbeszélgettem, hogy nem vettük észre, hogy Hédi közben befutott és a hangosbemondóban kiabáltak már utánam, hogy jöjjek, mennem kéne.

Összetettben ekkor a 37. helyen álltunk.

3. nap - Szombat - A pihenés napja

Nekem biztos, mert családi okok miatt sajnos vissza kellett jönnöm Pestre, de a többieknek is egyszerűbb volt, egyrészt valóban szélcsendes és komolyabb emelkedők nélküli nap volt, másrészt a távok is a legrövidebbek voltak a 4 nap alatt. Utólag is nagyon köszönöm Szilassy Katának, hogy beugrott helyettem, Kata ugyebár az a lány, aki megtanított futni engem a Nike félmaraton alatt, és aztán jött velem a novemberi Balaton Maratonra is.

A lányok nagyon szépen megfutották a tempót, Áron pedig különösen, de mivel a fiúk mezőnyében indultunk, a lányok tempója óhatatlanul ide nem volt elég és némileg visszacsúsztunk a 43. helyre.

4. nap - Vasárnap - Havas-jeges végkifejlet

Reggel nem hittem a szememnek. 6-kor keltünk, mert aznap 8-kor volt a rajt és kinézve az ablakon csak fehéret láttam. Ami pedig rosszabb, havazott is folyamatosan.

A rajt Balatonfüredtől volt, ez a város télen-nyáron gyönyörű. A behavazott korzó a Balatonnal, főleg egy futóversennyel megspékelve tényleg lélegzetelállító látvány. Ismét Hédi kezdett, bár épp nem ehhez lett volna kedve, a kocsiban a hőmérő -4.5 fokot mutatott és tényleg nagyon hideg volt, az út pedig nagyon csúszott. 

16 km-es jégpálya, egyedülálló újdonság

Hédi viszont derekasan nyomta, főleg úgy, hogy neki ez már tényleg a 4. nap volt és az eddigi legnehezebb körülmények, jeges ellenszél és hófúvás. De megcsinálta, 16,2 km-t 1 óra 39 perc alatt nyomta le és jöhettem én. Most már nem gondolkodtam, hogy mennyire akarom visszafogni magam, úgy voltam vele, hogy utolsó nap, meg kell tolni és tényleg mindent beleadtam. Ez a nap volt életem eddigi legjobb futóversenye. Egyrészt úgy éreztem elrepülök, jöhetett akár emelkedő, akár lejtő, szó szerint robogtam (egy emelkedős szakaszon még egy biciklistát is beértem, majd leesett a nyeregből a röhögéstől) másrészt az egész versenyt belengte valami nagyon pozitív légkör. Az egész versenyre jellemző volt, és erre a napra különösen, hogy itt a futók nem egymás ellen, hanem kizárólag egymásért és önmagukért futnak. Minden futó aki mellett elmentem köszönt, biztatott és én is őket viszont. Mindenki szurkolt mindenkinek, itt nem voltak semleges nézők akik csak véletlenül erre jártak, itt a nézők egyben hozzátartozók / kísérők is voltak akik pontosan tudták, hogy mekkora teljesítményen van már túl a mezőny. Az időjárási körülményekről mindent elmond, hogy a frissítő állomásokon a kirakott poharakba belefagyott a frissítőnek szánt víz, de ez is csak színesítette az eseményt, mert amikor víz helyett jég kocogtatta meg a fogaimat, egyszerűen csak összekacsintottunk egy szervezővel (aki persze jót mulatott rajtam és 5 másodpercre elfelejthette, hogy menten odafagy a padhoz), aztán elszopogattam egy kis jégkását és mentem tovább és így lett teljesítve 18,9 km 1 óra 32 perc 30 mp alatt.

A váltónál mondtam Áronnak, hogy nyomja meg, nincs veszteni valónk. Neki jutott az aznapi durva emelkedő, de szerencséjére ez most az elején és nem a végén érte, és ennek ellenére bőven 5 perces km-eken belül tudta tartani a tempót ő is, így végül 35. helyre felhoztuk a csapatot a közben 70 csapatosra fogyatkozott mezőnyből.

Amit még ki kell emelnem az az abszolút profi szervezés. Az volt az érzésem, hogy a sok BSI-s rendezvény közül a szervezőknek is ez lehet a kedvence, részben gondolom azért, mert a viszonylag kevés induló miatt itt rendkívül családias, barátságos a légkör, mindenkire jut idő. A kevés induló viszont nem jelentette azt, hogy ne kapott volna a verseny a helyi polgárőrségtől, rendőrségtől és önkormányzatoktól maximális figyelmet, hiba nélkül terelték a forgalmat és segítették a futókat, felejthetetlen emléket adva ezzel minden résztvevőnek.

A Szupercsapat tehát helyt állt, nem is akárhogyan. Hédi, Áron, Kata és jómagam, 4 nap alatt tényleg körbeszaladtuk a Balatont. Amikor a verseny után egy siófoki part menti étteremben ebédeltünk, kinéztem a tóra és hihetetlennek tűnt átnézni Füredre és belegondolni, reggel még onnan indultunk.

Megcsináltuk. Azóta is csak mosolygok ha erre gondolok.

A Szupercsapat

Múlt héten kisebb krízishelyzet állt elő, a balatoni szupermaraton váltónk alapembere, a leghosszabb távok futója lesérült és három tagú csapatunk két fősre apadt (maradtam én és Sólyomvári Hédi). Fel is raktam gyorsan egy segélykérő üzenetet a facebookra, aminek nyomán -  utólag is köszönöm mindenkinek - rengeteg felajánlás és közvetett jelentkezés érkezett. A legelső mindegyikük közül Jászberényi Áron barátom volt, hívtam is rögtön, kiderült, hogy nemcsak a blogot olvassa, de ő is nevezett a Bécs maratonra és kb. ott tart ahol én: első maratonja lesz és nyomja az edzéseket ezerrel.

Megnyugtattam, hogy nem az időeredményre hajtunk és nem fogjuk kiutálni a csapatból ha nem futja 1 óra 30 alatt a félmaratont. Neki is elmondtam, hogy már a maratonra készülök és a váltó 15-20 km-es szakaszait sem akarom 5:30-as km-eknél gyorsabban teljesíteni, főleg, hogy négy nap is oda kell állni a rajthoz. (Nekem sajnos csak három, mert szombaton családi okokból vissza kell jönnöm Pestre, erre a napra ezért szintén beugrót keresek, ha valakit érdekel, keressen engem.)

Áronnal mindjárt meg is beszéltünk egy közös edzést, javasoltam a pénteket, hogy az úgyis ünnepnap és nyugi van, lehet hosszabbat is futni. Erre elkezdett szabadkozni, hogy az neki nem lesz jó, mert megkapták a Kossuth díjat és a Parlamentbe kell mennie az ünnepélyes átadóra.

Kell. Aha. Hát, az elég szar ügy, amikor csak úgy megdobják az embert egy Kossuth díjjal és át kell venni. Nem tudom ki hogy van ezzel, én még nem beszéltem Kossuth díjassal, nem is ismertem egyet se, most meg kiderül, hogy a váltónk friss tagja egy Kossuth díjas szoftverfejlesztő. Mert Áron nem más, mint a Colorfront társtulajdonosa és vezetője, a céget testvérével Jászberényi Márk, programozó matematikussal vezetik ketten. A Kossuth díjat is névleg Márk kapta, de ahogy mindent, a Kossuth díjhoz vezető munkát és hírnevet is együtt vitték véghez.

Kis hazánkban sajnos érdemtelenül keveset beszélnek arról, hogy a nemzetközi filmgyártásban egy forradalmian új digitális eljárást (Lustre képalkotási technika) épp egy magyar programozó csapat fejlesztett ki, amelyet manapság már szinte minden Hollywood-ban gyártott filmben felhasználnak. Ennek elismeréseként a Colorfront csapata 2010-ben technikai Oscar díjat, 2012-ben pedig technikai Emmy díjat nyert. Erről ki mennyit tudott eddig? Le vagyunk ragadva a Rubik kockánál és Szentgyörgyi Albertnél, na meg Győzike és a Megasztárok azok, akiket manapság felkap a média. Tehát a Kossuth díj egyáltalán nem érdemtelenül, nagyon is jó helyre került, innen is gratulálok a Colorfront csapatának!

De kanyarodjunk vissza a futásra, ugyanis lényegében ráfordultam a célegyenesre, mindössze egy hónapom maradt, hogy felkészüljek a maratonra. A mai nap egy hatalmas mérföldkőhöz érkeztem, lefutottam az első 30 km-es edzéstávot (2 óra 42 perc 49 mp). A végére eléggé ki voltam, nehezen emésztem még a gondolatot, hogy 12 km innen még a maraton, de az is igaz, hogy nulla fok volt és közben nem is tudtam frissíteni, így lényegében kifogyott az üzemanyag. Remélhetőleg a maratonon nem így lesz.

Az elkövetkező két hét is komoly terheléses sorozatnak tűnik, jön a Balaton Szupermaraton 3-szor 20 km-es szakaszokkal, illetve március 31-én - ha sikerül még neveznem - indulnék a Vértes félmaraton terepfutáson. Ha az edzéseket is hozzáveszem, akkor kb. 200 km lesz a lábamban csak márciusban, hogy utána már csak kisebb, pihentetőbb távokat fussak az utolsó két hétre. Na de erről később, egy másik bejegyzésben számolok be.

1 óra 42 perc 05 mp. Ezt a karibi elutazásom előtti nap sikerült még futni félmaraton távon (4 szigetkör), -2 fokban. Nem akartam ilyen gyorsat futni, egyszerűen jól ment. Úgy futottam neki, hogy kellemes tempó legyen, semmi stressz, az órát se néztem kilométerenként, csak a körök végénél. Nem is hittem el amit látok (25:11). Aztán a második is hasonlóan gyors lett (25:16), a harmadik is (25:36), csak a negyediknél éreztem, hogy ez már sok (26:02). És akkor kikészült a térdem.

Úgy voltam vele, hogy ennek kellett történnie ahhoz, hogy megértsem, én sem vagyok korlátlanul terhelhető. Jelzett a szervezetem, hogy ezt a sebességmániát most hagyjuk abba. Azt ugyan sikerült magamnak bizonyítani, hogy soha ilyen jó erőnlétben még nem voltam, de az állóképességemnek igenis vannak határai. A térdem 20 km-nél úgy megfájdult, hogy a 4. kör után már nem is ment a laza 2 km-es visszafutás az irodaházhoz. Bicegve, gyalogolva értem valahogy vissza és rájöttem, valamit nagyon meg kell változtatnom, ha tényleg le akarom futni a maratont.

A térdem sajnos azóta is fáj, bár ebbe nagyban belejátszott az is, hogy szeptemberben futócipőt váltottam és a Saucony legújabb Ride 5-ös sorozatából választottam, aminek már vékonyabb talpa van és a gyorsabb futásra optimalizálták. A boltban mondta is a srác, hogy eleinte fura lesz, mert máshogy terhel és gyorsabb futásra ösztönöz. Valóban így van, sosem gondoltam volna, hogy ekkora gyorsulást tud okozni egy más típusú cipő, de aztán rájöttem, hogy megvannak ennek a hátrányai is. Ezt a cipőt rövidtávra, max. 10 km-re jó hordani, utána nekem egyértelműen ártott. Eleinte csak az Achilles inam fájt, aztán a térdem is. Tegnap így elvittem a régi Saucony cipőmet ismét a boltba és annak mintájára újra vettem egy magasított sarkú, ezúttal Ride 4-es sorozatú cipőt. Az első edzés mindjárt meg is győzött, hogy jól tettem, alig éreztem a térdeimet, és ha kíméletesen futottam, teljesen megszűnt a fájdalom.

Egy kis képi összehasonlítás

Tegnap este kaptam egy e-mailt egy kedves blog olvasótól. Annyira jót írt, hogy úgy döntöttem, változatlan formában leközlöm, mert végre valaki megmagyarázta, hogy mitől van az a híres és félelmetes 30km-es fal az első maraton során. Én eddig azt hittem ez sima pszichés dolog, de most megértettem, hogy ennek épp annyira van fiziológiai oka, mint a monotonitás miatti mentális elfáradásnak.

"Kedves Munkagép!

Gratulálok a Futni jó! bloghoz. Magam is készülők a bécsi maratonra, bár nekem nem az első maratonom lesz, hanem a harmadik, de 4 órán belül akarom futni.

A blogod valahol segít felkészülnöm, mert látom részben a futásaidat, s van egy viszonyítási pontom. Örömmel láttam azt is, hogy a Balaton Szupermaratonon is elindulsz, nagyon jó kis verseny. Magam már a harmadikra készülök, s tudom, hogy mennyivel más volt az első, mint a második. Ha erősen tolod, akkor nehéz lesz négy napon is odaállni a rajthoz.

 Ami miatt mégis írok neked, az két dolog. Az egyik, hogy van egy szuper verseny, az Ultrabalaton, amin el kellene indulnotok váltóban a non-stop versenyen. Mi már kétszer elindultunk rajta, s nagyon jó móka, még ha 5 fős váltóban elég kemény is. Ezt azért is mondom, mert 2 hónap alatt több mint 250 váltó jelentkezett, s 300 a limit. Tavaly amúgy Lubics Szilvia (tavalyelőtti Spartathlon női győztese) nyerte az egyénit, míg a Dover a váltót, ahol az a Józsa Gábor fut, aki megnyerte a Nike félmaratont és a Spar maratont. 

 A másik, hogy tényleg lassítanod kellene, mert magam is az előző kettő maratonomon erősen toltam az edzéseket, s mindkétszer eljött a fal 30-nál. A gyors futás eredménye, hogy a szénhidrát készletem kiürül 2-2,5 óra után, hiába frissítek, s étkezem rendesen, elfogy az energia, aminek az eredménye a futás-gyaloglás, ami 8-9 perces kilométereket jelentett nekem. Biztos vagyok benne, hogy 4.10-4.20 között lefutod, mert elég gyors vagy, de nem az igazi élmény. Ha 140-es pulzuson edzel, akkor fejlődik az aerob zónád, jobban bírják az ízületeid, s a versenyen is könnyebben tudod tartani a 150-155-ös pulzus mellett az iramot, s alacsonyabb pulzusszint mellett lesz jobb sebességed. Nem véletlen, hogy folyamatosan gyorsulsz, s jobb időket futsz, mert inkább sebességet fejlesztesz mint állóképességet.

Jó felkészülést és blogolást!"

A lassulást tehát elkezdtem, egyelőre azt a technikát alkalmazom, hogy megpróbálok úgy futni, hogy csak orron át lélegezzek, ez mindenképpen lassabb tempót enged csak meg és nagyon könnyű kontrollálni. A pulzusomat meg akkor fogom tudni lemérni, ha veszek új elemet a cuccba, mert most épp lemerült. 

A Saucony cipők fotózgatásába annyira belemerültem, hogy kiskutyáim úgy döntöttek megnézik mit csinálok, így ez a reklámfotónak kis jóindulattal eladható esti pózolás lett az eredmény: