Eredetileg Ukrajna és Korea volt versenyben a VB rendezésért, de szerintem senki nem drukkolt igazán Ukrajnának. Szapporó nagyon jó ómen volt egy újabb távol-keleti VB rendezés szempontjából, és ha nekem kellett volna választanom látatlanban a két helyszín között, nem is lehetett volna kétséges, hogy Dél-Korea legyen a befutó. Az már csak szerencsés körülmény, hogy a Magyar Jégkorong Szövetség is így gondolta ezt és a csapatok végül megszavazták Koreát.
Pillanatok alatt összeállt egy facebook csoport a szurkolók szervezésére és azonnal tudni lehetett, hogy soha nem látott számú magyar fog elindulni 2014-ben Koreába. Összehasonlításképpen, a Koreában jelenleg élő magyarok száma nem éri el a százat, ehhez képest egyszerre 100-150 magyar szurkoló simán megtöbbszörözte a magyar jelenlétet az országban.
A magyar követség persze semmit nem tudott minderről, akkor fogtak csak gyanút, hogy valami fura dolog van kialakulóban, amikor a szurkolók által leginkább favorizált Yellow Brick szálloda, látva a nagy számban és egyszerre, kb. 7-8 hónappal korábban befutott foglalások számát felvette a magyar követséggel a kapcsolatot, érdeklődve, hogy miféle dolog van itt készülőben… Ez alapján aztán a követség is elkezdett nyomozni és rátalált a szurkolókra. (A magyar követség aktivitása egyébként itt nagyjából ki is merült, fontoskodtak ugyan még egy kört a jegyek foglalása kapcsán, ez azonban inkább csak rontott a helyzeten, végül senki nem ott ült amit a követség lefoglalt, de a szervezési szerencsétlenkedéseket most már fedje inkább jótékony homály.)
A repülőút Isztambulon vezetett keresztül, elképesztő volt az isztambuli repülőtér, a reptéri buszok ugyanúgy kerülgették egymást, mintha csak a városi forgalomban lennének, dudáltak, tülekedtek, a repülőgéphez pedig vagy 5 percen keresztül mentünk a betonon, hiába, nem egy Ferihegy. Az út átszállással együtt kb. 14 óra volt odafele, nekem elég jó az alvókám és nem is sokra emlékszem az útból…
Megérkezésünket követően toporogtunk egy órát a reptéren mire a sok krikszkraksz között megtanultunk kiigazodni, rá kellett jönnünk, hogy szinte minden ki van írva angolul is (de legalább latin betűkkel), csak kicsit jobban kell keresni. A koreai emberek szerintem rendkívül barátságosak, angolul ugyan nem nagyon tudnak, viszont ezt megpróbálják lelkesedéssel kompenzálni. Aki tud is angolul, az is úgy beszél, mint aki tényleg tankönyvből tanult volna és nagyon megmosolyogtató dolgokat (és kiejtéssel) tudtak mondani.
A szöuli metró szerintem a világ egyik legjobb metróhálózata, felfoghatatlan hosszú vonalak keresztezik egymást (az egyiknek 96 megállója volt!) és mindent bemondanak angolul is, pedig külföldiekkel nagyon keveset találkoztunk.
Azt, hogy Koreában hoki VB-t rendeznek, viszont szerintem csak mi tudtuk, Koreában a jégkorong nem valami népszerű, vagy inkább úgy fogalmaznék, a baseballon és a focin kívül nem is nagyon ismernek más csapatsportot. A nyitómeccs ennek megfelelően - kissé csalódáskeltő módon - nem is teltház előtt zajlott, hiába kezdtünk a házigazdákkal, a 3500 fős csarnok jó ha 80%-ban volt teli. A nyitómeccs egyébként rettentő fontos volt a magyar csapatnak, a tavalyi VB-n épp Korea tréfált meg bennünket a második nap, úgyhogy nem lehetett ezt a meccset félvállról venni. Ha kikapunk, akár ki is eshetünk, tehát az egész VB-t meghatározhatta, hogy mi lesz az első (szó szerint sorsdöntő) meccs eredménye.
És akkor a szurkolók. A koreaiaknak teljesen ismeretlen volt az a szurkolási mód, amit a magyar szurkolók bemutattak. Náluk inkább csak tapsolnak, integetnek a zászlókkal, illetve ha helyzet van, elkezdenek hangosan kiabálni (pontosabban sikoltozni). De szurkolni nem igazán tudnak. Így a TV közvetítésben szinte csak a 100 magyar szurkoló hangját lehetett hallani, a vágóképekben pedig (mivel a koreai közönség nem produkálta magát), annyit mutattak bennünket, hogy az otthoniak arcról felismerhettek szinte mindenkit. Az első harmadban legalább 10 üzenetet kaptam barátoktól, hogy remek bajszot növesztettem és csak így tovább, jók vagyunk.
Mivel fontos meccs volt, szerencsére nem csak mi gondoltuk komolyan a szurkolást (a meccs közepére a hangomból már csak hírmondó maradt), de a csapat is elég jól beleállt a mérkőzésbe és bár 6-1 után volt egy magyaros megingásunk, a vége mégiscsak magabiztos 7-4-es siker lett. Az első, a negyedik és az utolsó gólunk nálam igazi extázis volt, az első irtózatosan fontos volt, a negyediknél mertem elhinni, hogy ez a meccs meglesz és a hetediknél lett ez teljesen biztos. Életem három legjobb szurkolása között biztos ott van ez a nyitómeccs.
A jó kezdés tehát megvolt, de másnap délben azonnal egy kőkemény derbi várt ránk az ukránokkal. Nem csak a csapat, de mi szurkolók is elég fáradtak voltunk, hiszen az esti utolsó meccs után a miénk volt a következő nap első meccse is, az ukránok viszont 8 órával többet pihenhettek, ami ilyen szoros menetrend mellett hatalmas előny. Sajnos ez a meccsen is meglátszott, az ukránok egyébként is csak ránk készültek, a szapporói kudarcuk és a két évvel ezelőtti B csoportos kiesésük után (amiben a magyar csapatnak igen vastagon benne volt a keze) szerintem igazi bosszúra készültek és – sajnos – ez maradéktalanul sikerült is nekik. Elképzelés nélküli, kaotikus játékot mutattunk, a játék minden elemében vertek bennünket, a sebességkülönbség és a reakcióidő volt az igazán szembetűnő. Az egyetlen pozitívum, hogy kizárólag emberelőnyből tudtak nekünk gólt ütni, és hogy Hetényi Zolika fantasztikusan védett, de így is sima 0-3-as zakó lett a vége.
Jöhetett a szünnap. Azt gondoltuk, Szöul rengeteg látnivalót tartogat, de gyorsan be kellett látnunk, hogy ez egyáltalán nem így van. Lássuk be, Szöul nem egy turistalátványosság. A méretei ugyan megdöbbentők (26 millió ember!), de városépítészetileg kiábrándítóan sivár, kizárólag beton- és bádogépületek alkotják, 50 évesnél régebbi épületük szinte nincs is, a zöld felületet pedig mikroszkóppal kellett keresni, emiatt rendkívüli volt a szmog is. Úgy tűnt, mintha a modern Korea nem is nagyon szeretné ápolni a múltból hozott örökségét, az egész életvitelük az amerikai életmód beteges utánzásának tűnt, de lemásolni persze nem tudták teljesen, így az öltözködésük európai szemmel inkább ijesztőnek tűnt, a zenéjük pedig olyan, mint a Magyarországon is jól ismert Gangnam Style, valami meghatározhatatlan vacak, amit K Pop-nak neveznek. A kaják viszont – már ha be merjük vállalni az utcán étkezést – egész jók, bár volt pár nagy betlizésünk ezzel is. Az viszont az igénytelenség netovábbjának tűnt, hogy az átlag koreai a boltban veszi meg a porlevest, ott tesz hozzá vizet aztán teszi be a bolti mikróba és meg is van az ebéd. A legrosszabb pedig, hogy a rossz példa ragadós és pár nap után már én is a bolt előtt álldogálva ettem a frissen mikrózott műkaját.
A VB viszont folytatódott és egy egész jól sikerült, de 2-0-ra elvesztett (papírformaszerű) szlovénok elleni mérkőzést követően jöhetett két verhető ellenfél, Ausztria és Japán. Az osztrákok más körülmények között abszolút nem a verhető kategóriába sorolandók, de a szocsi olimpiát követő botrányok miatt (volt egy kis elhajlásos ünneplésük a norvég meccs után, ami miatt aztán a szlovénektől nagyon csúnyán kikaptak és kiestek), Koreába egy nagyon fiatal és rutintalan csapattal érkeztek. Mondjuk rutinból nálunk sem volt teli a padlás, a magyar csapat volt az egyik legfiatalabb a mezőnyben, ami egyrészt jó jel, másrészt viszont elég veszélyes is, bár utólag azt mondhatjuk, hogy jól sikerült a fiatalítás.
Szóval nekimentünk az osztrákoknak, nagyon keményen. Most ők jártak úgy ahogy mi az ukránok ellen, övék volt az előző esti meccs Korea ellen és mi pihenhettünk többet. Az első harmadban 16-3 volt a kapuralövési arány a javunkra és csak az isten mentette őket meg valami rettenetes zakótól. A második harmadban aztán jöttek a magyar gólok is, elhúztunk 2-0-ra, de utána viszont a semmiből feljöttek (ez a mi fiatal rutintalanságunk példás bizonyítéka is volt), át is vették a vezetést, viszont kétszer is visszajöttünk a meccsbe és 4-4-nél még egy kapuslehozatallal is megpróbálkoztunk, mert ha azt belőttük volna, akár a feljutás is elérhető lett volna a japánok ellen. Nem lőttük be, sőt, a hosszabbításban kettős emberelőny sem volt nekünk elég és végül – ahogy az lenni szokás – a sok kimaradt helyzet megbosszulta magát és egy hirtelen megindulásból el is döntötték a meccset. Ritkán vagyok ennyire ideges, de akkor bármit szét tudtam volna verni ami a kezem ügyébe kerül, olyan közel volt az osztrákok elleni történelmi győzelem. Ja, mert 30 éve nem tudjuk őket megverni. Most sem jött össze.
És akkor ejtsünk pár szót az osztrák szurkolókról is, ugyanis ők voltak a magyarokon kívül az egyedüliek, akik értelmezhető létszámban jelentek meg Koreában, összesen voltak talán 20-an is. Elég sok sztereotípiám volt osztrák emberekkel kapcsolatban, ezek inkább általános társadalmi becsípődések, aminek nincs sok alapja, de mégis úgy gondolja az ember, hogy ez az ő tapasztalata is. Tisztelettel jelentem, az osztrák szurkolók nagyon király csávók! Már az első nap összebarátkoztunk velük, semmi birodalmi kultúrfölény, rengeteget tudtak a magyar hokiról, úgy tűnt egyáltalán nem néznek le minket és nagyon örültek, hogy új barátokra tettek szert. Sosem gondoltam volna, hogy osztrák szurkolóktól fogom megtanulni, mi az a szurkolói fair-play. Vagy nem is tudom minek nevezzem, még most is megborzongok bármikor rágondolok.
Történt ugyanis, hogy az osztrákok kicsit elkönnyelműsködték a VB-t és az ukránok és ellenünk csak hosszabbításban behúzott győzelmek miatt két pontot is elszórtak, ami végzetesen hiányozhatott volna, ha a japánok megvernek bennünket, ők pedig kikapnak a papíron jóval erősebb szlovénektől. A bajaikat pedig csak tetézte, hogy a magyar csapatnak ez már tétnélküli meccs volt, simán benne volt a pakliban, hogy a magyarokat ez a meccs már nem érdekli és akkor – kisebb világszenzációt keltve – a japánok lettek volna a másik feljutó csapat. Az osztrák szurkolók így – nem először egyébként a VB alatt – beálltak a magyar táborba és együtt szurkoltak velünk a magyar csapatnak.
Az igazán meglepő dolog viszont ez után jött. Hiába tétnélküli a meccs, a magyar csapat az egész torna alatti legjobb játékát mutatta be és bár sajnos a rutintalanságunk miatt kaptunk teljesen felesleges gólokat, végig kontroll alatt tartva a meccset végül – ha csak büntettőkkel is -, de megvertük azt a japán csapatot, akinek ezen úszott el a feljutás. Az osztrák szurkolók némelyike a magyar himnusz alatt sírta el magát, de az igazán nagy pillanat ez után jött.
Miközben mi önfeledten ünnepeltük a csarnok előtt a magyar győzelmet (és számunkra egyben a VB utolsó meccsét is), egyszer csak feltűntek az osztrák szurkolók, két rekesz sört tartva a magasba. A meccs után ugyanis nyomban elszaladtak a sarki boltba, megvették talán a teljes készletet és mindet elhozták nekünk, mert úgy érezték, ennyivel tartoznak a magyar csapatnak és szurkolóinak. Ők ugyanis úgy érezték, a magyarok jóvoltából jutottak fel az A csoportba. Jól érezték, mert a következő meccsen ki is kaptak a szlovénektől, ha mi nem verjük meg Japánt, jövőre is együtt szurkolnánk velük a B csoportban. Mondjuk ebből a szempontból sajnálom, nekem hiányozni fognak.
Ez a kis video szerintem mindent elmond, milyen volt a hangulat, benne a szenzációs magyar és nemkülönben szenzációs osztrák szurkolókkal. Ejj, de visszamennék, most azonnal.
https://fbexternal-a.akamaihd.net/safe_image.php?d=AQBaEGmRI8P5pNsJ&url=https%3A%2F%2Ffbcdn-vthumb-a.akamaihd.net%2Fhvthumb-ak-ash3%2Ft15.0-10%2Fp526x296%2F1976327_232438680279667_232437810279754_36797_366_b.jpg&jq=100
