Ha van valami, ami miatt örülök Trianonnak, az az, hogy Magyarország legmagasabb csúcsa mindössze 1014 méter.
Ez a verseny egészen elképesztő. Teljesen buggyantnak kell lenni, hogy egyáltalán eszébe jusson valakinek, hogy megszervezi, nemhogy el is indul. Ebből a nagyon buggyant fajtából idén kb. 1400 volt ott. Én már évek őta szemezgettem vele, de csak idén mertem nekivágni.
Ezt a versenyt minden futni szerető vagy vágyó embernek ki kell próbálni egyszer. Gyönyörű helyszíneken vezet és megcsinálni tényleg bravúrral ér fel. A délibáb félmaraton a Hortobágyon lehet még ilyen, ahol az időeredmény másodlagos, a lényeg, hogy érj be a célba.
Már maga a pályavezetés nyomasztó. A nulladik pillanattól kezdve emelkedik a terep, mindössze egy 200 méteres lejtő van a közepén, de egyébként csak egyre jobban durvul. Ahogy fárad az ember, úgy nő a meredekség, Mátraháza után pedig mindenki megismerheti a magyarok istenét.
Egy barátom egyszer azt mondta, hogy a Kékes Csúcsfutás egy önismereti teszt. Megtanulja mindenki a határait tisztelni és azt, hogy hogyan kell azt mégis átlépni.
Szóval ott álltam szombat délben, rekkenő hőségben Mátrafüreden és azon gondolkodtam, hogy a maraton után lehet-e bármivel fokozni a szenvedést. Budapesten a leghosszabb emelkedő amit futottam a János hegyre felvezető Jánoshegyi út, ami kb. 4,5 km és 150 m szintkülönbség. A Kékes Csúcsfutás 11,6 km hosszú és 671 m (!) a szintkülönbség. Lássuk be, a János hegy ehhez képest egy homokozóra épült nagy domb, edzésnek megteszi, de élesben nem lehet vele modellezni semmit. Én pedig nagyon nem szeretem a meglepetéseket, ezért biciklivel két hete nekivágtunk Hédivel, és feltekertünk a csúcsra. Utólag nagyon hasznos volt, mert megtapasztalhattam, hogy Mátraháza után tényleg nem akármi vár majd rám.
Szóval 12:45-kor nekilódult az a buggyant 1400 ember, hogy bizonyítsanak valamit maguknak. Itt nem nagyon vannak szurkolók, ez nem az a városi verseny, integető nyugdíjasokkal és kilométerenként fel-feltűnő performansz zenekarokkal. Itt csak a hegy van és Te.
Az elejét épp ezért meglehetősen óvatosan indítottam meg, direkt a hátsó traktusból indultam és az első kilométeren nem is akartam előzgetni. 6:23 lett az első km, ekkor kezdtem óvatosan gyorsítani. Jött a második km, 6:20, aztán 5:50, majd frissítő. Irtó meleg volt, úgyhogy döntöttem a vizet magamba, meg a fejemre is. De úgy éreztem, nagyon jól megy, jött a 4. és az 5. km, mindkettő 6 perc körüli km-ekkel. Ekkor már egyértelműen gyorsabb voltam mint a mezőnynek ez a része, folyamatosan mentem előre, csak az 5. és 8. km-nél lévő frissítőnél lassítottam. 6 km körül az egyetlen lejtőn pedig még meg is húztam, az a km kerek 5 perc alatt lett meg.
És akkor elérkeztünk Mátraházára. Még egyszer, hálás vagyok magamnak, hogy biciklivel felmértem a terepet. Ha nem tudom mi jön innen, lehet, hogy a nagy lelkesedésemben már rég elfutottam volna az iramot. Állítólag az elsőnek próbálkozókkal épp ez történik legtöbbször, 9 km-nél teljesen kipukkadnak és az addig egész jó részidő megy a levesbe, onnan csak vánszorognak. Most pedig a tűző napsütéssel és meleggel mindez csak nehezítve volt.
Ha valamire büszke vagyok, akkor az az, hogy egyszer sem gyalogoltam bele. Toltam végig, felvettem egy biztos ritmust és még a legkeményebb emelkedőn is 7 perc körüli km-ekkel tudtam haladni. (Két nappal a verseny előtt még egyszer felszaladtam a Gellért hegyre, onnan le, majd fel a Tabánra. Azt akartam gyakorolni, hogy kemény emelkedőket is egyben tudjam megcsinálni, ne gyalogoljak bele. Ez lényegében már lépcsőzés, irtó fárasztó, de ha kibírod, utána már nem lehet baj.)
A legkeményebb emelkedő a 9. és 10. km közötti rész és az utolsó 600 méter. Utóbbi főleg azért, mert a befutó a sípályán vezet fel, itt már nem aszfaltozott úton haladsz, hanem köves terepen kell kapaszkodni.
És aztán beértem a célba. Nem volt az a katartikus érzés, mint a maratonon, de persze feledhetetlen volt így is. 240. helyen értem célba, 227-ikként a férfiak mezőnyében, első alkalommal jobbat nem is remélhettem.
Egy kis pihegés a csúcson, fotózkodás a kővel, majd gondoltam, megnézem mivel lehet innen visszajutni Mátrafüredre, a kocsi ugyanis ott parkolt. Megkérdeztem egy rendezőt, úgy nézett rám mint egy ufóra. Hogy-hogy hogy? Hát gyalog.
Mi van??
Nem is tudom hogyan gondoltam, hogy majd 1400 embert egyszerre lebuszoztatnak, ebbe a problémába valahogy nem éltem magam bele, mindenesetre a kézenfekvő válasz egyáltalán nem az volt, mint amire számítottam. Pánikomban megkérdeztem még két embert ugyanerről, hogy itt tényleg ily kegyetlenül magára hagyják-e az ártatlan embereket. Az egyik azt mondta, hogy van egy nagyon szép turistaút, csak a kék keresztet kövessem, a másik meg, hogy menjek arra ahonnan jöttünk.
Hát kösz. Most már tudom miért nem adtam ki magamból mindent, mire tartalékoltam. Mert a csúcs csak félúton van, ahogy a mondás is tartja. Hogy de örülök ezeknek a nagy igazságoknak.
Így hát elindultam, az indulás nem esett jól, de aztán egyre gyorsultam, és bíztató volt látni, hogy nem én voltam az egyetlen idióta, aki lefelé is futva tette meg a távot. 5 km-nél egy autó lassított mellettem, megkérdezte, hogy elvigyen-e. Úgy néztem rá, mint a sértődött gyerek. Hiszen mindig is így terveztem, nem? "Köszi, nagyon kedves vagy, de most már lemegyek a lábamon."
Le is mentem, így lett a Kékes Csúcsfutásból összesen 23 km-es félmaraton is. Nem bántam meg, egy centiméterét sem.
