Múltkor megfedtek. Atyai jó tanácsként azt mondta nekem egy kedves barátom, hogy nem a csúcsokat kéne döntögetnem, hanem a pulzusszámra figyelni, hogy jó sokat és egyenletesen tudjak futni. Állítólag ez a kulcsa a maratonnak. Maradjak 120 körül és nézzem meg mit tudok úgy.
Én persze olyan vagyok mint a rossz gyerek. Jó, apu, úgy lesz. Aztán futok egy még gyorsabbat. Nem tudok lassulni, sajnálom... Az elmúlt hetekben megint a konditerem falai közé lettem kárhoztatva, ezért azt találtam ki, hogy 10 kilométereket futok a gépen és ezt próbálom meg minél gyorsabban teljesíteni. Persze nagyban motivál az is, hogy minél előbb lejöhessek a gépről. Most épp 44 percnél járok. A következő lépés az lesz, hogy megpróbálom fokozatosan 12 majd 15 km-re növelni a távot. Persze nemsokára azt a 120-as pulzust is kipróbálom, megígérem. Ha így lesz, megírom, biz' isten.
Van a konditerembe járó lelkeknek egyébként egy sajátos szubkultúrája. Alapvetően kétféle ember jár oda: aki ráér és aki nem. A ráérős típus általában tetovált, haja meglehetősen rövid, a szolárium kicsit megfogta és rettentően fújtat. Szókincse és intelligenciája a bicepsz méretével fordítottan arányos, a b betűs szavakat előszeretettel használja. A másik típus a nemráérős. Beesik, fut, néha csattog a súlyokkal, szaunázik 3 percet, aztán elrohan. Előbbinek általában "vállalkozása" van, vagy az se, utóbbinak munkája.
Jöjjön már az a jó idő, de várom már...
Hétfőn eltűnök két hétre. Hogy hova megyek az egyelőre titok, annál nagyobb lesz a meglepetés ha sikerül távolról is bejelentkeznem. Legalábbis megpróbálom, remélem sikerül. Futócucc persze jön velem, a maratonig kerek 80 nap van hátra, itt az ideje belehúzni!
