Ennyi van hátra a nagy eseményig. Úgy gondoltam eljött az idő számot vetni azzal, hol tartok, mire számítsak.
A blog hivatalosan 2012. november 13-án indult útjára, azóta 52 alkalommal összesen mintegy 600 km-t futottam.
Bár a blogot eredetileg az első maraton lefutásának szenteltem, már most tudom, hogy bármi is történik egy hét múlva, sem a futást, sem a blogot nem hagyom abba. Az indulásnál azt gondoltam, heti 2-3 bejegyzést simán megírok, de aztán jó ha heti egyszer összejött, a jelen bejegyzéssel együtt összesen 17-ig jutottam. Úgyhogy 3-4 edzés élménye hozott össze egy bejegyzést, és persze voltak rendhagyó, a futástól némileg eltérő írások.
A két legnépszerűbb bejegyzést egy tragikus és egy katartikus élmény megírása hozta, boldog vagyok, hogy mind a kettőt megörökíthettem, hiszen az akkori hangulatom, benyomásaim és élményeim később megkoptak volna, a blog viszont írásos fényképként őrizte meg a lelkem akkori lenyomatát.
Ha nem kezdtem volna bele a blogba, valószínűleg akkor is tisztességgel felkészültök életem első maratonjára, de így mégis muszáj volt tartanom "a ritmust". Korábban soha nem futottam télen, ami miatt az általános állóképességemet tavasszal mindig újra kellett építeni, így bár évről-évre érezhető volt a fejlődés, az igazi áttörést az idei év hozta el. Június elején elkezdtem online edzésnaplót vezetni és összeálltam Szőcs Gabi barátommal közös futásokra, ő tavaly nyáron már 3. maratonjára készült. Az addigi heti egy, esetleg két alkalmas és inkább ad-hoc edzések után egyértelmű változást hozott a heti 2-3 alkalmas komolyabb és folyamatos edzés. Elkezdtem hegyen is futni, ez vezetett végül oda, hogy nyáron végre "benéztem" 12 km-en a mágikus 1 óra alá, aztán a szeptemberi félmaratonon percekkel 1 óra 50 percen belül értem célba és innen már nem volt megállás, jöhetett a Spar30, hogy lássuk, van-e élet félmaratonon túl is. Bár elég sok negatív körülmény hátráltatta azt a futást, mégis sikerült lefutnom és kezdtem elhinni, hogy egy maratonon nem csak UFO-k indulhatnak. November elején aztán Gábor benevezett a Bécs maratonra, kérdeztem mikor van. 2013. április 14. Basszus, a szülinapom. Ez biztos valami jel, gondolkodás nélkül beneveztem én is, alig egy hétre rá pedig elindult a blog is.
Kezdetben féltem a téli edzésektől, de szerencsére kiderült, hogy azon kívül, hogy egy picit jobban fel kell öltözni és nem ildomos edzés után hűsölni a szabadban, igazából semmivel nem lett nehezebb ilyenkor futni, mint az év más részében. Sőt, a teljesítmény okozta élmény sokszor még nagyobb is lett. A téli edzéseknek hála, életemben először megtapasztalhattam, hogy mit hoz az állóképességnek, ha a szezont a szokásos 6-7 hónap helyett egész évre kihúzzuk. Sokan megszóltak, hogy nem szabad rekorddöntögetésbe kezdeni, a maraton kitartást és nem gyorsaságot igényel, ami persze igaz, de azért szögezzük le, hogy nem 3-4 km-es szakaszokat futottam egyre gyorsabban, hanem 15-20 km-eket, többször terepen és komolyabb emelkedővel. Kétszer is elindultam többnapos versenyen, ahol az aktuális állóképességet több napra lebontva lehetett tesztelni és szerintem egyáltalán nem vallottam szégyent. Eljutottam oda, hogy félmaratonon már stabilan képes vagyok 5 perces km-eken belül maradni és nem fogyok el a végére sem.
Ahogy közeledett a Nagy Nap, az edzések is elkezdtek sűrűsödni, ez március második felében érte el a csúcsot, 3 hét alatt 12 edzés és 185 km jött össze. Ez volt a terheléses időszak, hogy aztán ez a hét már inkább a rövidebb, lazább edzésekről szóljon, a jövő hét pedig végképp. Azért a gyorsasági kisördög még mindig itt bujkál bennem, tegnap Hédivel két kört futottunk a szigeten, az elsőt egy nagyon laza, 6 perc / km körüli tempóval teljesítettük, majd - köszönhetően a terheléses időszak jótékony hatásának - azt éreztem, hogy kirobban belőlem az energia és a második kört rettentően megnyomtam. Össze is jött életem leggyorsabb szigetköre, 23 p 32 mp.
A márciusi terheléses időszakban kétszer futottam 30 km-t, és háromszor félmaratont vagy a közeli távot. A múlt heti utolsó 30 km után egy kicsit megnyugodtam, nagyon jól éreztem magam utána. Úgy vagyok a vasárnapi versennyel, mint egy nehéz vizsgával. Minél többet készülsz rá, annál jobban szembesülsz a ténnyel, hogy mindent nem lehet megtanulni. Biztos, hogy lehetett volna többet és jobban edzeni, hatékonyabban futni vagy okosabban étkezni. De azért úgy érzem, jól sikerült a felkészülés és nincs bennem hiányérzet. Soha életemben nem voltam ilyen jó formában, az elmúlt 5 hónapban 5 (!) kilót híztam, csak ezt most színtiszta izomban és ismét elértem a "félelmetes" 70 kilót, amitől annak idején annyira megijedtem, hogy a futásba menekültem.
Ami a versenyt illeti, a terv az, hogy lefussam. Lassú, 5:40-5:50 körüli kilométereket akarunk menni az elején, a múlt heti futásnál is ez ment és így éreztem a végére olyan jól magam. Ha pedig túllendülök a 30 km-en és bírom szusszal, akkor egy 4 órán belüli maratont célzunk meg. Ez még Gábornak sem sikerült eddig, első maratonján pedig szinte senkinek. De hát imádom a nehéz célokat, gyönyörű lenne ha összejönne.
Persze benne van a pakliban, hogy nem csak a 4 óra, de a célba érés sem fog összejönni. Mivel nem futottam még maratont, nem tudom milyen lesz a hírhedt 30km-es fal. Az is lehet, hogy a térdem vagy a bokám fájdul meg, és akkor minden akarat ellenére is meg kell majd állnom.
Csak azt tudom, hogy le akarom futni. Anyuért, magamért, ezért a blogért, értetek. És amíg rajtam múlik, le is fogom.
