Ezt a blogot eredetileg annak szántam, hogy beszámoljak arról, milyen felkészülni és megcsinálni egy maratont, de már a "nagy esemény" előtt úgy gondoltam, hogy nem akarom abbahagyni a blogot. Egyrészt megszerettem a "blogolást", rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, amit hálásan köszönök, másrészt éreztem, hogy nem is az utolsó maratonom lesz, csak nem tudtam mit fogok gondolni miután lefutottam. Most már tudom, nem állunk meg, vannak itt még célok bőven.
A maraton után pihentem egy teljes hetet és a Vivicitta 10 km-es versenye volt a nagy "visszatérés". Néhány gyors konklúziót ezt követően le is tudtam vonni:
1. A maraton egyszerűen egészségtelen. Fájt mindenem, a lábujjaim közül jó pár úgy nézett ki (és néz ki most is) mint amit kalapáccsal ütögettek végig, és rég nem tapasztalt izomláz volt az egész lábamban. Nem hiányzott a futás a versenyig egyáltalán.
2. A maraton egyszerűen jó. Megerősít, testben, lélekben. Hatalmas motivációt adott, hogy megcsináltam és rájöttem, hogy egy útnak csak az elején és nem a végén vagyok. Testileg is megerősített, egy hét pihenés után megfutottam életem leggyorsabb 10 km-ét, 46 p 33 mp, meglehetős melegben, tűző napon.
3. A maraton évente legfeljebb kétszer jó. Sokat kell rá készülni és nagyon elfáraszt. Úgyhogy ősszel lesz csak a következő, addig maradnak a rövidebb távok, egy kis nehezítéssel.
A nehezítés pedig a hegyi futás lesz. Nem őrültem meg, csak az aszfalton való monoton futás helyett valami új kihívásra vágytam és edzésképpen kipróbáltam a jános-hegyi kilátóhoz való felfutást (kb. 4.5 km, 200 m szintkülönbség). Olyan jól sikerült, hogy eldöntöttem, benevezek a Kékes csúcsfutásra.
A Kékes csúcsfutás pont az amiről a neve is szól, a szlogenje is zseniális: "a csúcson kell abbahagyni!". Mátraházáról indul és a Kékestetőn ér véget, 11,6 km, 671 m szintkülönbség. Nagyon durva emelkedő, főleg annak fényében, hogy a János-hegyen csak az utolsó 350 m az igazán nehéz szakasz, ott 50 métert emelkedik, vagyis ha ezt nem számítjuk, akkor a Mátrában a jános-hegyinek kb. a másfélszerese az átlag szintemelkedés.
Valószínű, hogy nem vágok neki úgy, hogy előtte nem végeznék valami alapos terepszemlét és próbafutást. Lefutni a verseny előtt persze nem akarom, mert akkor épp a lényege veszik el, de azért 5-6 km-t jó lenne lefutni belőle, hogy megérezzem mi vár majd rám.
Az elmúlt 2 hétben fellistáztam, hogy egy maraton után mik azok a célok, amiket szeretnék majd egyszer még megcsinálni. Persze nem idén, de nem is 5 év múlva, az elkövetkező 1-2 évben jó lenne ide is eljutni:
1. Balaton átúszás - egyszer, úgy 15 éve megpróbáltam, csúfos vereség lett a vége, hideg volt és belefagytam. Először is meg kell tanulnom jól úszni, mert gyorsban hamar kifáradok, mellben viszont nagyon lassú vagyok és a vállam 2 km után elkezd fájni, valószínűleg a rossz technika miatt.
2. Kinizsi 100 - ez egy 24 órás 100 km-es gyalog- és teljesítmény túra. Tatáról indul és Budapest határában van a cél, közben 3000 méter szintkülönbség... Május 25-én lesz idén, de ehhez most még kevés vagyok. Múlt héten elmentem egy 20 km-es teljesítmény-túrára és bár a 4 óra körüli szintidőt hoztuk (Hédi és Kati előtt különösen le a kalappal!), szinte jobban kifáradtam, mint egy félmaratonon, valószínűleg a szintkülönbség miatt (790 m). Miután beértünk, már elképzelhetetlennek tűnt, hogy pár hét múlva ennek az ötszörösét megtegyem. Valószínűleg egy 50 km-es távval kellene az eseményre hangolódni, aztán talán ősszel, vagy jövőre megpróbálni a 100-at. Mellesleg a 100 km gyaloglás épp olyan egészségtelen, mint a 42 km futás...
3. Fél-Ironman - ez tűnik a legizgalmasabbnak, 1,8 km úszás, 80 km kerékpár és 21,1 km futás. A dologban az a szép, hogy külön-külön már most is menne, a kihívás tehát abban van, hogy ezt egyben kell megcsinálni. Úgyhogy ez lett a legújabb, távlatos cél, megtanulni jól úszni, venni egy új és gyors bringát és futni, futni, futni.
Ha pedig az ironman fele már megvan, akkor... nem is mondom, ki lehet találni. :-)
