Szép falu a Vértesben, emellett arról híres, hogy van egy modern villaparkja, sok ugyanolyan apartmanházzal, és állítólag remek nyaralóhely. Emiatt azonban aligha keveredtem volna oda, sokkal inkább egy terepfutó verseny volt az, ami végül odavetett.
Amikor vasárnap reggel elindultam Mogyoródról, még 19 fok volt. Mire Várgesztesre értem, 11 fok lett és zuhogott az eső. Fel is hívtam Zsoltot, a program értelmi szerzőjét, hogy merre jár, mert ez nagyon hülye ötlet volt. Aztán csak meggyőztem magamat, hogy ha elautóztam egy futóverseny miatt több, mint 100 km messze, akkor egy kis novemberi időjárás miatt már igazán nem kellene hisztiznem. Úgyhogy beneveztem.
Sok induló azonban nálunk előrelátóbb volt, egyrészt vagy el se jöttek, vagy pedig nem egy póló / rövidnadrág szettben érkeztek, mint én, hanem rendesen felöltözve. Viszonylag családias közegben gyülekeztünk tehát a versenyre, kb. 50-60 elvetemült lehetett összesen, a cél pedig egy eredetileg 13 km-esnek hirdetetett erdei futóverseny teljesítése volt. Azért eredetileg, mert az időjárás annyira feláztatta a terepet, hogy némi útvonalmódosítást kellett eszközölni, így aztán a távolság is megnőtt, csak ezt akkor még nem tudtuk.
Gondterhelt indulás
Az indulás a villaparkból volt, innen egy közepes emelkedővel kellett felfutni Várgesztes központjáig, ahol aztán az erdő felé vettük az irányt. Az eső időközben szerencsére elállt, a sár viszont megmaradt. Talán 200-300 méterig még kényeskedtem és próbáltam kerülni a pocsolyákat, aztán amikor egyszer bokáig süllyedtem a sárba, majd a következő lépésben bele is léptem egy ugyanilyen mély pocsolyába, akkor megtört a jég és innentől sárderbivé vált a futóverseny. Az erdei szakasz egyébként brutális volt, nem csak, hogy emelkedett, de baromira csúszott is, így aztán amikor nagy nehezen felértünk a tetejére, lefelé megint csak bátornak kellett lenni, hogy viszonylag gyors iramban, de két lábon teljesítsem a szakaszt.
Biztos szép dolog a terepfutás, de én nagyon boldog voltam amikor végre kiértünk a műútra, utólag már tudom, hogy a verseny legnehezebb szakaszát (kb. 4 km) ezzel le is tudtuk. Ezt egy kb. 3 km-es lejtő követte, majd egy hasonlóan hosszú emelkedő, míg végül Várgesztes előtt újra vissza az erdőbe és 1 km emelkedő után végre már csak lefelé vezetett az út.
Ami a Kékes csúcsfutásra való felkészülés szempontjából nagyon bíztatónak tűnt, hogy az emelkedős szakaszon rendre behoztam az előttem futókat, lefelé viszont valószínűleg még csiszolni kell a technikámon, mert ott mindig visszaelőztek. Ami a Kékes csúcsfutás szempontjából viszont egyáltalán nem bíztató, hogy hasonló távon kb. harmadannyi szintkülönbséget teljesítettünk, vagyis ez tényleg legfeljebb csak felkészülésnek volt jó, a Kékeshez ennél azért több kell.
Végül 1:13:02-es eredménnyel a férfiak mezőnyében a 11. (!) helyen, abszolút összetettben pedig 14. helyen értem célba, vagyis volt három G.I. Jane aki megelőzött, innen is megemelem a kalapomat előttük, igazság szerint velük nem is találkoztam, annyival előttem jártak. Hazaérve azért ellenőriztem ezt a 13 km-es távot, mert - körülmények ide vagy oda - az időeredményem egyáltalán nem lett jó. Ki is derült, hogy a 13 km igazából 14,5 km lett, így már megnyugodva mehettem aludni.
Azt hiszem a következő hetekben is maradok a jános-hegyi legalább heti egy alkalmas edzéseknél, a többi meg megy a szigeten. Az időeredmények javulnak, a távok ismét nőnek, csakúgy mint a motiváció.
A Kékes csúcsfutásig még épp egy hónap van hátra, van tehát még idő megijedni, bőven.
Megkönnyebbült befutó
