Éééés igen. Visszatértem. Pár hónap „alkotói szabadság” után végre úgy láttam, ideje lenne ismét életet lehelni ebbe a blogba, még úgy is, ha most nem a futás, hanem másik kedvenc hobbim, a jégkorong szolgáltatja az apropót. Utólag is köszönöm a sok noszogatást, amit a hírek hiánya miatt kaptam az elmúlt fél évben, jól esett hallani és érezni, hogy sokaknak hiányoznak a rendszeres híradások.

Pár alkalommal már itt, a blogon is megemlékeztem róla, hogy a jégkorong nekem lassan inkább életformává, mint hobbivá válik. Megért volna egy diadalittas blogbejegyzést már idén januárban is a hír, hogy immár nem csak szurkolok, de gyakorlatban is űzöm ezt a sportot. Én, aki ha felkelésről van szó, még felnőtt fejjel is gyerekes hisztit tudok levágni bármelyik hétköznap reggel, a jégkorongért képes vagyok reggel 7-kor már a jégpályán lenni, felöltözve, teljes felszerelésben. Jó, jó, persze halál béna vagyok, de nem is ez a lényeg.

A jégkorong nálam egy beteges szenvedély, bármiről legyen szó, lehet az U18-as női felkészülési torna, junior bajnoki mérkőzés, olimpiai selejtező, MOL liga, EBEL középszakasz-meccs Klagenfurtban, vagy éppen világbajnokság bárhol. Mindegy. Az a lényeg, hogy jégkorongot lássak.

Korábban azt gondoltam, ilyen megszállottból mint én, alig van az országban. Aztán elindult a jegkorong.blog.hu, ahol először csak az interneten, aztán egyre többekkel személyesen is sikerült kapcsolatba lépnem és kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül.

A jégkorong mindig is egy sajátos társadalmi szubkultúra volt, nem csak itthon, de külföldön is. Tapasztalatból mondom, egy átlag jégkorongszurkoló intelligencia hányadosa jóval meghaladja a fociszurkolóét, jégkorongban nem kell szurkolókat kordonokkal elválasztani, nem csak trágárságból áll a szurkolói nagyszótár és a szurkolás alapvetően pozitív irányultságú ellentétben a focival (pl. „aki ugrál büszke magyar” vs. „ki nem ugrál büdös román”).

Talán sokak előtt ismert, hogy a nagy áttörés a magyar jégkorongban 2008-ban történt, amikor feljutott a felnőtt válogatott az A csoportba. (Egyszer egy barátom találóan úgy fogalmazott, akkor jut ki magyar foci válogatott bármilyen világeseményre, ha a bevezetjük az eurót. Valószínűleg soha, de nagyon várjuk.)

Emlékszem, azon a nevezetes, 2008. áprilisi napon, reggel kezdődött a mindent eldöntő mérkőzés, a VB-t ugyanis a világ másik végén rendezték Japánban, 9 óra időeltolódással. Elérhetetlen messzeségnek tűnt, a lelátón már akkor is egy maroknyi magyarral. Ha valaha készült olyan sportösszefoglaló, ami egy magyar jégkorongszurkoló szent bibliájává válhatott, akkor szerintem ez az (a szurkoló lány, akivel együtt sírt az egész ország): 

Én a tévé előtt ugráltam, apukám és bátyám családostul voltak éppen nálunk ünnepelni a szülinapomat, hát, mit mondjak, nem sokat törődtem velük. Apu nem is értette, „jól van fiam, feljutottak a B csoportba, volt már ilyen máskor is” mondta, mire én majd szétpukkadva a büszkeségtől (és sértődöttségtől) gyorsan kioktattam, hogy az A csoportba jutottak fel, nem a B-be. „Ne hülyéskedj fiam, az A csoportban Kanada meg a csehek vannak, az nem lehet.” Hát, pedig lehetett.

És így váltak a magyar hokiszurkolók is világhírűvé. Míg 2007-ben Ljubjanában még jó ha kétszázan szurkoltunk a helyszínen, addig 2009-ben Svájcban – az egész hokivilág általános megrökönyödésére – 3000 magyar fanatikus szurkoló kísérte el a csapatot a magyar határtól 1000 km messzire. Katartikus élmény volt, hiába porolt el minket rettenetesen Kanada (0-9), a szurkolók minden kapott gólnál csak hangosabbak lettek és a mérkőzés lefújását követő jó egy órát még a csarnokban töltöttük, dobolva, ugrálva, énekelve – így fejezve ki hálánkat, hogy itt lehettünk és szurkolhattunk a magyar csapatnak egy A csoportos világbajnokságon. Érdemes elolvasni a The Hockey News mérkőzésről szóló összefoglalóját, sok mindenről szó van a cikkben, legkevésbé magáról a mérkőzésről.

Eltelt azóta 5 év, a szurkolói lendület azonban nem lankadt. Igaz, azóta nem sikerült megismételni a csodát, csak a küszöbig jutottunk minden évben, de Ljubjanába 2010-ben és 2012-ben már 1500 magyar ment el szurkolni (ez szerintem B csoportos VB-k történetében abszolút világrekord), 2011-ben és 2013-ban pedig tömve volt a Budapest Sportaréna és mindkétszer csak hajszálon múlt, hogy nem jutottunk újra fel.

2013-ban némileg megváltoztatták a szabályokat, már ami a B csoportos jégkorong VB rendezését illeti. Az A csoportból kieső csapat (Ausztria és Szlovénia) és előző évben rendező ország (Magyarország) a következő évben már nem rendezhetett VB-t, így a 4 éve tartó magyar – szlovén sormintának hirtelen vége szakadt. Így jött képbe Dél-Korea.

Ami 2008-ban értelmetlen távolságnak tűnt, az 2014-re realitássá vált, nem is lehetett kérdéses, hogy mennem kell, ott a helyem. Szerencsére nem csak én gondoltam így, de kb. 150 másik magyar is, így következett be az a nem mindennapi mutatvány, hogy Magyarországtól 12 ezer km-re egyszerre utazott el 150 magyar szurkoló egy sporteseményre. Talán a pekingi olimpián összesen nem volt ennyi magyar szurkoló, Dél-Koreában pedig még szerintem ennyi magyar összesen sem, elképesztő volt ott lenni.

És, hogy milyen volt Dél-Koreában? Aludjunk párat, és a következő részben azt is elmesélem. :-)