Futni jó!

2014. október 4. Ma Miskolcon kellene lennem, ehelyett a világ másik végén vagyok, 9 óra eltérésben. Most már így alakult, nem tudom visszacsinálni.

Ahogy azt az érthetetlen e-mailt sem lehet visszacsinálni. Három hete kaptam, Edina unokahúgától, amelyben röviden és tárgyilagosan közli a felfoghatatlant, hogy Edina nincs többé. Közel egyidősek voltunk (de rossz ez a múlt idő!), 15 éve ismertük egymást, kollégák voltunk. Néha jobban összehozott minket a sors, néha nem beszéltünk egymással hosszabb ideig. De nagyjából mindig tudtuk a másikról, hogy mi van vele.

Elkezdtek jönni az emlékek. Amikor Zágrábban éltem, Edináék bérelték a Tihany utcai lakásomat. Hogy az Andersenes "aranyévek" alatt mekkora bulikat csaptunk. Vagy hogy szinte fiúvá vedlett ha sportról volt szó. Athénban a 2004-es olimpián, ha nem is teljesen váratlanul, de minden előzetes megbeszélés nélkül összetalálkoztunk az utcán, aztán többed magunkkal egy fantasztikus hetet töltöttünk együtt szurkolással. 2002. áprilisban kijöttek hozzám Zágrábba és együtt szurkoltunk a Vasas - Mladost Zagreb KEK vízilabda döntőn, amit a Vasas nyert meg. Hogy egymás mellett ültünk 2007-ben az Arénában amikor a magyar jégkorong válogatott először a történelem során legyőzte Svédországot. Vagy hogy 2012-ben Ljubljanában ismét egy egész hetet töltöttünk együtt a jégkorong vébén. Ezek és sok minden más jutott eszembe aznap este, amikor az a visszacsinálhatatlan e-mail megérkezett. Nem voltunk mi legjobb, legközelebbi barátai egymásnak, nem is engem nyom a gyász legjobban, szándékosan nem is írok ide neveket. De elveszteni egy barátot, ilyen fiatalon, akkor is felfoghatatlan.

Edike jó ember volt. Amikor anyukám meghalt, az elsők között volt aki részvétet nyilvánított és megpróbált lelket önteni belém. Sajnos kétszeresen is átélte ugyanezt. Vagy amikor meg éppen a magánéletem nem volt a toppon, jött és bíztatott, sokat beszélgettünk. Rólam beszélgettünk, csak rólam. Milyen figyelmetlen is voltam, végzetesen figyelmetlen. Hiszen neki is megvoltak a problémái, amiket jól magába rejtett. Olyan könnyű volt azt gondolni, hogy rossz dolgok csak velem történhetnek meg.

Aznap este, amikor megkaptam  a végzetes hírt, megnéztem a facebook oldalát. Egy élő Edina oldalát láttam. Visszaolvashattam a levelezéseinket, láttam a bejegyzéseit. Idén nyáron nagyon keveset voltam a facebook-on, így - most már ezt sem tudom visszacsinálni - elkerülte a figyelmemet, hogy kórházba került, de még a kórházból is vicces üzeneteket posztolt. Nem tudtam megkérdezni, hogy mi a baj, bár utólag talán összeállt a kép.

Rossz dolgok nem csak velem történnek. Ha jobban belegondolok, velem nem is történtek rossz dolgok. Minden csak relatív.

Edike, szeretném ha ott fenn is megmaradnál annak a bűbájos csajnak aki itt a földön voltál. Kell a csapatnak onnan fentről is biztatás, lesz még a Vasas ismét jó csapat, a magyar válogatott meg repül vissza az A csoportba. Biztos vagyok benne. Csak Te is szurkolj.

És itt a földön mi pedig nem felejtünk el, mert velünk maradsz. Bár nagyon hiányzol.

Edike, vigyázz magadra, mi is vigyázunk magunkra és az emlékedre. Nyugodj békében!

Három hónap hallgatás után előkerültem, kicsit szabadságoltam magam a nyárra. Szerencsére nem telt eseménytelenül a nyár, a legfontosabbak címszavakban:

Júliusban életemben először 45 percen belül futottam a 10 km-t. Ehhez kellett a meglehetősen hűvös skóciai időjárás is, 13 fokban sikerült abszolválni a rekordot, a megdöbbentően szép skót felföldön. (Július és 13 fok, értitek. Csak elhivatottaknak ajánlom, de nekik nagyon.)

Augusztusban Szigetmonostoron indultam egy terepfutó versenyen, rekkenő, 30 fok feletti hőségben. A 12,5 km-es táv így is megvolt 1 órán belül. Verseny után dinnyét osztottak, szerintem megettem 2 kilót ott helyben.

Szeptemberben jött a Nike félmaraton, a titkos cél az 1:40:00-en belüli idő volt, ez ugyan nem jött össze, de 1:41:53-mal így is életem legjobb félmaratonja lett. Apró csalódás, hogy nem kerültem be az első 1000-be (ez a verseny színvonaláról mindent elmond), de legalább van miért tekerni jövőre is. :-)

Aztán múlt héten elutaztam a tengeren túlra, konkrétan épp Los Angelesben vagyok, múlt héten pedig New Yorkban voltam. Ha pedig ott jártam, nem hagyhattam ki minden futó mekkáját, a Central Parkot.

A Central Park mítosza részben biztos az amerikai filmekből ered. Szinte nincs olyan New York-ban játszódó film amiben valamilyen kontextusban ne jelenne meg. Ami nekünk otthon a Margit-sziget, New Yorkban az a Central Park. Üdítő oázis az egyébként nyomasztó betonrengetegben. Nekem New York továbbra sem a kedvencem, bár határozottan jobban tetszik, mint amikor először jártam ott, de a Central Park tényleg lenyűgöző élmény.

Ezt a parkot a laikus is látja, hogy a kikapcsolódásnak és a szabadidő sportoknak szánták. A park körül egy kb. 10 km-es műút kanyarog végig, amelynek három sávja van. Egy az autóknak (de abból alig látni, szerintem korlátozva van a behajtásuk), egy a kerékpárosoknak és egy egész sáv (kb. 3 méter  szélességben) kizárólag a futóknak. Oda se biciklivel, se más gyorsabb eszközzel nem szabad bemenni, így aztán hiába futnak sokan, mégsem kell úgy cikázni, mint a margit-szigeti rekortánon, ahol 2 ember épphogy el tud egymás mellett menni.

A park maga egyébként is gyönyörű, nem bírtam megállni, hogy minden nap ne menjek el oda és keresztül sétáljak különböző utakon. Kisebb és nagyobb tavak, csónakázó fiatalok és idősebbek, sportpályákon baseball-ozó családok, hatalmas füves részek és évszázados fák, az elmaradhatatlan mókusokkal. Ha nem lenne a Central Park, szerintem New York kibírhatatlan lenne, így viszont egy igazi főnyeremény annak, aki szereti a pörgő világot.

Ami a futást illeti, természetesen pozitív hatással volt rám is a környezet. A 10 km-es kört 44:01-es idővel teljesítettem, ami abszolút egyéni rekord ismét. Az időeredmény főleg annak tükrében dícséretes, hogy aznap már kb. 15 km-t gyalogoltam a városban, mert egyrészt a metrót nem szeretem, másrészt gyalog sokkal jobban meg lehet ismerni egy várost, főleg ha csak pár napod van rá.

A futás közben két dolog volt teljesen más mint a Margit-szigeten. Egyrészt a Central Park egyáltalán nem sík, sőt szinte nincs is sík része, kisebb és nagyobb lejtők és emelkedők követik egymást, összesen kb. 100 méter szintkülönbséget kell leküzdeni 10 km alatt. A másik meglepetés, hogy a tempó itt sokkal gyorsabb; annak ellenére, hogy bőven 4:30-as kilométerenkénti átlagon belül futottam, legalább négyen megelőztek és többekkel is hasonló tempóban futottunk egymást követve. A rekord idő is valószínűleg nagyrészt ennek volt köszönhető.

Hétvégén még kipróbáltam a Riveride Parkot is, ez Manhattan észak-nyugati részén, a Hudson folyó mentén található. Szintén nagyon szép terep, de azért a Central Parkhoz nem fogható, sem élményben, sem minőségben. De edzésnek mindenképp jó volt.

Polgárpukkasztásként ezen a héten az Atlanti Óceánt a Csendes óceánra cseréltem, meglátjuk, hogy a Santa Monica beach-en miylenek a körülmények.

Stay tuned. :-)